Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Magyarországon készült interjúk / Intervjuji izvedeni na Madžarskem
ELBESZÉLTTÖRTÉNELEM, VISSZAEMLÉKEZÉSEK / PRIPOVEDNA ZGODOVINA, SPOMINI NA ZGODOVINSKE DOGODKE Z bolečino v srcu moram povedati, do današnjega dne ne vem, kam so položili posmrtne ostanke mojega očeta, kjer počiva. Med leti 2002 in 2006 sem bil predsednik Samouprave Žalske županije. Trenutno opravljam delo podpredsednika Županijske zveze Žalske županije Državne zveze političnih zapornikov. 7. Kovács Ernőné, szül.: CSALÁDUNK KÁLVÁRIÁJA Életem két keserves időszakáról szólok röviden. A II. világháború végén, 1945 tavaszán tízéves voltam, amikor a front átvonult Lentiben. Annyi orosz katonát eddig soha nem láttam. A családi házunkat három aknatalálat érte, az udvari szobát, az éléskamrát, az előszobát, fürdőt romba döntötte. Több akna az udvaron robbant. Mi Sallai Lajos pincéjében húzódtunk meg szüleimmel és négy kicsi testvéremmel. Szerencsére ide nem esett akna. Majd napokig takarítottuk a romokat, kosárban hordtuk ki a törmeléket. Sok időbe tellett, míg lakhatóvá tudtuk tenni a lakásunkat. A másik borzalom a szülőházunkból való kitoloncolás volt 1952-ben. Édesapámat az „ÁVÓ" hívta be és közölte vele, hogy hagyjuk el otthonunkat, és menjünk a határon kívüli községbe. De miért? Mit tettünk? - kérdezte édesapám. „Kuss! Pofa be!" Ha pedig kimegy és lázit, azonnal letartóztatjuk és megismeri az ÁVÓPINCÉT. „Városba nem telepedhetünk be" közölték. Nem is szeretek rá emlékezni, össze-visszakapkodás volt, végül szekerekre pakolás, és egy vagonba berakva a szép otthont, mennünk kellett. Majd Kemendolláron az állomáson kötöttünk ki, a közelben egy öreg néni földes kis szobáját akartuk megszerezni, de az ottani tanácselnök nem engedte. Végül az állomás mellett, a régi cselédlakásban egy 8 gyermekes családhoz hordtuk be a szalmazsákokat. Az első éjszaka ők fogadták be a 4 gyermekes kiűzött családot. Édesanyám reggel vonattal Zalaegerszegre utazott. Egyik ajtón ki, a másikon be. Egy levéllel ért haza, amiben utasították a tanácselnököt, hogy biztosítson fedelet a családnak. Igaz, egy szobát kaptunk csak, de a pajtába pakolhattunk. Az éjszakák és nappalok sok keserűséggel, sírással, bánattal teltek. A lenti családi házat közben államosították. Ez volt a nagy „szíven döfés" ráadásnak! Édesanyám levelet írt, csak a valóságot írta le és elküldte Rákosinak. Második éven Szent karácsony hetében érkezett a levél, kicsi volt és szűkszavú, a lenti házunkat visszakaptuk. Még mik jöttek és történtek velünk és családommal, azt a küzdelmet majd máskor.
