Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Magyarországon készült interjúk / Intervjuji izvedeni na Madžarskem
ORALHISTORY.hu Végre Lentibe hazaértünk, köszönhetjük azoknak, akik életüket adták a hazáért 1956- ban! A háború utáni otthonunk, hogy romba hevert, azt meg kell érteni! Amikor '56 után hazatértünk, azt a látványt sem lehet elfelejteni. „Szétverve a konyha kövezete, a fát ott bent aprították!" A Kerítés minden fája eltüzelve, a faház oszlopai maradtak, minden más eltüzelve. Az enyészet uralkodása! Miféle emberek lakták? Emberek voltak? A lakás belseje, fürdő tönkretéve és a többi látvány... Volt mit tenni drága szüleimnek. „A Gondviselés nagy"- mondta a nagymama, de a jóindulatú, melegszívű emberek is sokan vannak, akik emlékeimben élnek, és nem felejtem el őket, jóságukat, segítségüket ilyen sok év után is köszönöm. 7. Ernőné Kovács, rój. Mária Richter: KALVARIJA NAŠE DRUŽINE Spregovorila bom o dveh grenkih obdobjih mojega življenja. Po koncu II. svetovne vojne, spomladi 1945, sem bila stara 10 let, ko je fronta šla skozi Lenti. Toliko ruskih vojakov nikoli nisem videla. Našo družinsko hišo sta zadeli dve granati, porušene so bile soba, shramba, predsoba in kopalnica. Več granat je razneslo na dvorišču. S starši in štirimi mlajšimi brati in sestrami smo se skrili v klet Lajosa Sallaija. K sreči tja ni padla nobena granata. Ruševine smo pospravljali več dni. Odpad smo iz hiše nosili s košarami. Veliko časa je bilo potrebnega, da smo znova lahko stanovali v hiši. Druga grozota je bila, ko so nas leta 1952 izselili iz naše hiše. Mojega očeta je vpoklicala ÁVH in mu povedala, da naj zapustimo svoj dom in naj gremo v neko vas preko meje. »Ampak zakaj? Kaj smo storili?« je vprašal oče. »Tišina! Zaprite gobec! Če pa boste zunaj začeli puntati, vas bomo takoj aretirali in boste takoj spoznali 'klet ÁVH-ja'! V mesto se ne smete preseliti!« so odgovorili. Zelo nerada se spominjam tega. Bila je prava zmešnjava. Najprej smo vse spakirali na voz, nato pa še v vagon in morali smo oditi. Pristali smo na postaji v Kelemendolláru in poskušali dobiti stanovanje pri neki stari gospe v mali sobi zemljanki. Tega nam tamkajšnji predsednik ZK ni dovolil. Na koncu smo pristali v nekdanjem hlapčevskem stanovanju poleg postaje pri 8-članski družini. Oni so nas, pregnano družino s 4 otroki, sprejeli. Moja mati se je zjutraj odpravila z vlakom v Zalaegerszeg. Hodila je od pisarne do pisarne. Domov je prišla s pismom, v katerem so odredili predsedniku ZK, da naj družini zagotovi stanovanje. Res, da smo dobili le eno sobo, a preostale stvari smo lahko skladiščili v skednju. Dnevi in noči so minevale v grenkobi, joku in žalosti. Našo hišo v Lentiju so med tem nacionalizirali. To je bilo tako, kot da bi nas zabodli v srce. Matije napisala pismo, v katerem je napisala vso resnico in ga poslala Rákosiju. Naslednje leto je v tednu po božiču prišlo pismo, majhno s kratko vsebino, da so nam vrnili hišo v Lentiju. O tem, kar nas je čakalo po tistem, o tistih bojih, bi pripovedovala raje drugič. Končno 29
