Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)

A Szlovéniában készült interjúk / Intervjuji izvedeni v Sloveniji

ELBESZÉLTTÖRTÉNELEM, VISSZAEMLÉKEZÉSEK / PRIPOVEDNA ZGODOVINA, SPOMINI NA ZGODOVINSKE DOGODKE

1. Bedő Géza:

DOLGOZTAM MAGYARORSZÁGON IS

1962-ben fejeztem be az általános iskolát. Még abban az évben kihirdették a falunkban, hogy Ljubjanában munkásokat keresnek a Toplovod-Elektrosignal vállalatnál. Ez egy korszerű, nagy cég volt, saját vasöntödével, sokféle szakmunkással. Dolgoztak itt esztergályosok, géplakatosok, villanyszerelők, víz szerelők, fűtésszerelők. Én is fűtésszerelő szerettem volna lenni, de ehhez az én gyenge szlovén nyelvtudásom nem volt elegendő, mivel addig magyar iskolában tanultam. Ljubjanában akkor csak két hétig dolgoztam. Később, 1964-ben inasnak mentem Mariborba. Akkoriban minden inasnak kötelező volt az autópálya építésen dolgoznia. így két hónapig voltam Črna Gorában/Montenegróban. Majd Lendván, az akkori Obrtno-komunalno podjetje - ipari kommunális vállalatban - a későbbi Varstrojban kaptam munkát. Ez később egyesült a Gorenjével, majd az ún. TOZD bevezetése után lett TOZD Gorenje Varstroj Lendava. Ezzel a vállalattal bejártam szinte az egész Jugoszláviát. Akkoriban a vállalatoknak még nem volt mikrobuszuk, így ha nem Lendván dolgoztunk, akkor vonattal vagy autóbusszal utaztunk a megadott célig. Dolgoztam Magyarországon is: Zsennyén, Szomathelytől délkeletre és Kaposváron. Zsennyén egy régi kastélyt újítottak fel, abban szereltük a fűtést. Kaposváron pedig a Csíky Gergely Színház felújításánál közreműködtünk. Ott nagyon sokat dolgoztunk, egy teljes évig tartott a munka. Volt is ott egy jó ismerősöm, Tót Jóska, aki a színházban fűtő volt. A munka befejeztével sajnos megszakadt a kapcsolat vele.

A határátlépés akkoriban nem ment annyira zökkenőmentesen, mint ma. Kizárólag útlevéllel lehetett a határt átlépni. A jugoszláv oldalon általában simán ment a dolog, de a magyar oldalon ki kellet szállni a mikrobuszból, kinyitni a táskákat. Az első kérdés mindig így hangzott: „Hány pepitum van benne? (konyak)" Egyet általában át lehetett vinni, de többet nem, igaz én sosem vittem egyet sem. Nem szoktam ilyen dolgokkal foglalkozni. Hazafele pedig fordított volt a dolog. A magyar oldalon néha sokat kellett várni. Jött a rendőr, megnézte az útlevelet, majd elment: „Majd jön a vámos...". Hát, vártuk a vámost, vártuk, bizony volt úgy, hogy fél óráig és még tovább is. Viszont ekkor már a jugoszláv oldalon hangzott el a kérdés: „Hány sajtot visznek?". Egy-egy sajtot azért minden héten hoztam, de többet azért lehetetlen volt. A kilencvenes évektől, amikor már mind a két ország független lett egyszerűsödött a határátlépés. Amióta az Európai Unió tagjai vagyunk, már csak egy tábla jelzi, hogy átléptük a határt.