Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Magyarországon készült interjúk / Intervjuji izvedeni na Madžarskem
ORALHISTORY.hu gotthárdi vasútállomásra visszaérkezve nagypapám és barátai vártak bennünket, akik a nyomasztó ÁVH-s jelenlét ellenére a rábakéthelyi templomba vittek, ahol azonnal megkereszteltek: vállalva ennek a tettnek is az esetleges következményeit. Szerencsére ekkor már, mint korábban is említettem, enyhülni kezdett a „népi demokrácia". Édesanyám napokig nem tudta, mi történt velem. A börtön belső szabályait áthágva a sorállományú ÁVH-sok „tájékoztatták". 1953. augusztus 28-án szép napra ébredt a budapesti Fő utcai ÁVH-s börtönben. Minden előzmény nélkül vele és több társával közölték, hogy szabadok, és egy hivatalos menetlevéllel kikísérték őket a budapesti pályaudvarra és elindították őket haza. Hosszú évtizedekig megfigyelés alatt tartották családunkat, a faluban ezekről az évekről, eseményekről nem volt szabad sem beszélni, sem megemlékezni. A némaság emlékeztette az embereket az odaveszett szülőkre, testvérekre, családtagokra. Édesanyám ítéletét a Budapesti Katonai Bíróság 1990. augusztus 13-án semmisnek minősítette. A családunk történetéhez tartozik még, hogy édesapám 1956-ban a szentgotthárdi Kaszagyár munkástanácsának és a Nemzeti „Bizottmánynak" tagjaként részt vett a forradalomban. A forradalom leverését követően nem hagyta el az országot. 1956. december elején, a Szentgotthárdot megszálló szovjet csapatok őrizetbe vették, kihallgatták, de elengedték. Elmondása szerint a kihallgató tiszt egyetlen kérdést intézett hozzá. A forradalom alatt ölt-e embert? Miután elmondta, hogy nem, és erről ők is meggyőződtek, szabadon engedték. Akkor édesapám úgy érezte, hogy ezzel ez a történet lezárult. Sajnos, ez nem így történt. 1957. január elején, munkahelyén a szentgotthárdi Kaszagyárban a pufajkások letartóztatták, több társával együtt, majd a város utcáira kivezényelt lakosság jelenlétében előbb a szentgotthárdi Rendőrkapitányságra vitték, majd onnan a szombathelyi ÁVH Központba, ahol megkezdődtek a „soha véget nem érőnek tűnő kihallgatások". A vád a Magyar Népköztársaság államrendjének megdöntése. 1957. november 17-én két év börtönre ítélték. A büntetést Kistarcsán kezdte, de vándorolt az ország több börtönén keresztül. A kihallgatásoknak köszönhetően életre szóló egészségkárosodást szenvedett. 1959. évi szabadulása után nem jöhetett vissza a nyugati határ közelébe hosszú ideig, hanem Debrecenben, illetve Budapesten dolgozott. Az 1980-as évek elejétől dolgozhatott Körmend térségében mérnök végzettségének megfelelően. A politikai tevékenységgel ő sem hagyott fel, hiszen a rendszerváltás után 1990-ben visszaállították Körmenden a KDNP-t és a Kisgazda és Földmunkás Pártot. Családunkban a bosszúról, a göröngyös utak ellenére soha szó nem esett. A nagyszüleim, akik végül felneveltek, enyhítve édesanyámék gondjain, mindig azt mondták, hogy eljön az idő, amikor a történelem bebizonyítja igazunkat és megbünteti a diktátorokat és a diktátorok követőit. Emiatt is adom közre az utókor számára saját és családom kis történetét.
