Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Magyarországon készült interjúk / Intervjuji izvedeni na Madžarskem
ORALHISTORY.hu Ahogy elhagytuk a falut, a nép megmozdult. Jöttek utánunk, de csak lesve figyelték, mi is történik. A rokonság közelebb merészkedett hozzánk, ők hoztak egy kis élelmet, a nővérem hozott egy lavórt, cukrot, darát, hogy valamit tudjak adni a gyereknek, de erre csak két nap és két éjjel után kerülhetett sor. A rédicsi állomáson is vagonírozták a környékbelieket és hozták be őket Lentibe. A késő délutáni órákban elindultunk. Csömödéren is vagonoztak, hozzánk csatolták a kocsit és mentünk Egerszegig. Innen késő este indult a hosszú vagonos szerelvény, minden kocsiban maradt két rendőr. Az ávósok kocsival követtek. Egész éjjel mentünk, ülve a vagon fenekén, majdnem a lelkünket kirázta a deszka. A fiam rosszul lett, egész éjjel hányt. Hála a jó Istennek, hogy az egyik rendőr „ember" volt, és mindig zseblámpát gyújtott, ha hallotta, hogy baj van. Szombat reggel Budapest külterületén megállt a szerelvény. Ez az emberséges rendőr elkísérte a férjemet a mozdonyhoz, és hozott a lavórba vizet, így tudtam a fiamat megmosdatni. Aztán tovább mentünk, az ávó állandóan a nyomunkban volt. Füzesabonynál megtudtuk, hogy a belügyminiszter lemondott. Az úticélunk most a Szovjetunió lett. Nagy volt az elkeseredés, a rendőr nyugtatott, amíg ő velünk van, addig nincs baj. Ha ők kiszállnak a vagonból, akkor bizony Szovjetunió az úticél. Az én családom - id. Bollér József, Bollér Józsefné, ifj. Bollér Józsefné, Bollér Vilmos- a hortobágyi táborok első lakója lett 1950. június 25-én. A birkaistállóban kaptunk szálláshelyet, ahol előbb a trágyát kellett kitakarítani. Szalmán aludtunk, kb. 50 cm hely jutott egy személynek. A táborban rendőrök figyelték minden lépésünket. Kora reggeltől késő estig a mezőn kellett dolgozni a nagy hőségben és sokat éheztünk. Regényt lehetne írni az itteni diktatórikus körülményekről, szinte nem is embernek tekintettek bennünket. Sztálin halála után, 1953. október 17-én szabadultunk, de csak az 1956-os forradalom után jöhettünk haza Lentibe, a saját házunkba. Most is sírnom kell, ha erre a nagy igazságtalanságra, a kegyetlen meghurcoltatásra emlékezem. Ezt nem lehet elfelejteni! 2. Józsefné Bollér: IZSELILI SO ME SKUPAJ Z 10-MESEČNIM SINOM V petek, 23. junija 1950, zjutraj ob treh, nas je zbudilo veliko bučanje, razbijanje po vratih. „Odprite!" seje glasilo surovo povelje. Predstavniki ÁVH (OZNA), miličniki, so vdrli k nam, kot da bi planili na nekakšne morilce. „Vsi ven iz postelje, prižgite luč!" Morali smo stati mirno, v naročje sem morala vzeti tudi svojega 10-mesečnega otroka. Očeta so odpeljali k vaškemu sodniku, nas pa, ki smo stali tam v eni sami srajci, so stražili z orožjem. Ko so očeta pripeljali nazaj, so nam povedali, da nas bodo izselili v Tiszafüred-Kócspuszta. S sabo smo lahko vzeli 50 kg prtljage, le najnujnejše stvari, vse ostalo smo morali pustiti. Ampak zakaj? Na to niso odgovorili. Med pripravljanjem prtljage smo večkrat vprašali, zakaj moramo oditi. Naenkrat je eden izmed ÁVH-jevcev le odgovoril: „Izdajalci zamazani, od tam se ne morete javljati Titu!" V 50 kg prtljage smo dali le najnujnejše obleke. Jaz sem pripravila stvari le otroku, saj vsa zmedena
