Göncz László: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből - Nyelv és lélek könyvek (Budapest, 2006)
A II. világháború poklában
megpróbált felállni a szerelvényben. Eleinte még reménykedtek, hogy talán hazaszállítják őket, ám amikor az Arad - Temesvár - Brassó útszakaszon áthaladtak, egyértelművé vált számukra, hogy az otthonról szó sem lesz. Mihály még a magyarországi szakaszon - a szigorú fegyelem ellenére - egy papírdarabocskát dobott ki egy kis résen a vagonból, amelyre ráírta otthoni címét, és megjelölte azt a vidéket, ahol éppen akkor jártak. Mikor már hazakerült, akkor érkezett meg a jó szándékú, becsületes megtaláló postai úton elküldött levele. Az utazás Románia felé iszonyatos volt. Az aratási melegben a nagy hőségtől, valamint az éhségtől és az elviselhetetlen körülményektől a foglyok fogai mozogni kezdtek. A szükségét a vagon közepén kivágott lyukba helyezett, tölcsér alakú edény segítségével végezhette el a mintegy 45-50 ember. A csoportjukat szállító vagonokat a romániai Focsaniban megállították, ahol beterelték őket egy nagy lágerba. Amint meneteltek új „otthonuk” felé, a már bent lévő másik csoportból felismerte őt néhány muravidéki legény az ún. „jugoszláv” részlegből (az említett csoportba azok kerültek, akinek a II. világháború előtt a lakhelye a délszláv államhoz tartozott). Kikiabáltak feléje, hogy menjen át hozzájuk, mert ellenkező esetben a következő napon Oroszországba szállítják őt is. Egy jugoszláv (kék-fehér-piros) sapkát is dobtak feléje, amivel Mihály át is ment az ismerősök közé. Egy orosz őr látta mindezt, ám nem szólt semmit. Focsaniban kb. egy hónapot töltöttek el. Ott szereztek tudomást arról, hogy szülőföldjük többé nem tartozik Magyarországhoz, hanem ismét a jugoszláv állam része. Mihály kint az állomáson dolgozott is, így valamennyivel jobb élelemhez jutott. Valamikor 1945. szeptember 20-a körül a jugoszláv területről származókat elengedték a lágerből, kivéve azokat, akik a háborús időszakban rendőrök vagy csendőrök voltak. Mindez úgy történt, hogy egy este kinyitották előttük a kaput, és mehetett „ki merre látott”. Mihály és néhány társa Focsaniból vonattal utaztak Budapestre. Magyar fennhatóságú terülten akkor már alkalmi konyhákat működtettek, és azokban étkezhettek az utazás során. Figyelmeztették őket, hogy nagyon sokat ne egyenek, azaz ne zabálja-239