Göncz László: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből - Nyelv és lélek könyvek (Budapest, 2006)
A II. világháború poklában
A zsidó származású polgárok az utolsó pillanatig reménykedtek abban, hogy a titokban rebesgetett szörnyűségek ezen a vidéken nem következnek be. Erzsébet arra is jól emlékszik, hogy a zalaegerszegi nagynénje már 1942-ben is arra biztatta a család fiatal tagjait, hogy meneküljenek, menjenek el valahová, ám akkoriban sem ötletük, sem lehetőségük nem volt. Amikor 1944 áprilisában rendkívül feszültté és bizonytalanná vált a helyzet, a család szakácsnője, egy bánutai kedves asszony kérte Erzsébet édesapját, hogy a fiatalabbik lányt, Juditot engedje hozzá, hogy ha bármi történnék, megpróbálja őt elrejteni. Az édesapa azonban úgy vélte, hogy ami az ő sorsa, az a gyermekek sorsa is kell, hogy legyen, és fordítva. Erzsébetnek ez még ma is fájó emlék, hisz ha édesapjuk netán másképpen döntött volna, a kis húga tán életben marad, s nem vált volna a gázkamrák martalékává... Arra pontosan nem emlékszik, mikor szereztek hírt az elhurcolásról, az azonban most is a szeme előtt van, amikor április 26-án reggel megjelentek a csendőrök. A csendőröket nem ismerte, csak a velük érkező helybeli Toplak Pista bácsit és a Pojbics Győzőt, mivel a csendőrök mellé minden zsidó család esetében ki volt rendelve a hatóság részéről egy helyi személy is. A Toplak Pista bácsi a család barátja volt, ezért kérte, hogy a Deutschékhoz őt nevezzék ki. Talán ennek köszönhető, hogy velük a csendőrök nem voltak durvák. Azt is megengedték nekik, hogy hazulról a megengedettnél több holmit vigyenek magukkal. Nem is kellett azonnal elmenniük hazulról, arra csak valamikor késő délután került sor. Talán öt óra lehetett, amikor a Deutsch család három tagját átkísérték az alsólendvai zsinagógába, a gyülekezőhelyre. Ott minden értékes tárgyat, pénzt stb. le kellett adni a csendőröknek. Az átadott holmikból később nem került vissza semmi. A zsinagógában egy éjszakát töltött az oda összeterelt, 57 zsidó családból való mintegy 150 személy. A fiatalok külön csoportban voltak, így egész éjjel beszélgettek. Erzsébet szerint akkor mindenki azt gondolta - a nem zsidó származású lakosság is -, hogy csak ideiglenes munkára szállítják el őket valahová. A tényleges úti célt nem sejtette talán senki. A hatósági emberek pedig hallgattak... 219
