Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada (Bielsko-Biala - Budapest - Kansas - Maribor - Praha, 2009)
I. Fejezet: A Muravidék és kétnyelvű oktatása - Kolláth Anna: Két nyelv és oktatás
Két nyelv és oktatás lomban létezik, jóllehet az anyanyelvváltozathoz, a „hazaias” nyelvhasználathoz még sokakban megvan egyfajta pozitív attitűd. A formális szituációkban, a közéleti-szakmai kommunikációban viszont az eredetileg szlovén másodnyelv egyre inkább első nyelvvé válik. A szlovének körében a magyar másodnyelv csak a receptivitásig jut el (sokuk megérti a hallott vagy olvasott szöveget), produktív használatára viszonylag kevesen képesek. 4. Anyanyelvi és anyanyelvű oktatás 1959 előtt és után A kétnyelvű oktatás nem új keletű, évezredek óta létezik, igazi áttörésről azonban a múlt század hatvanas éveitől beszélhetünk, elsősorban a kanadai immerziós (belemerítéses) módszer elterjedésével. A két- és többnyelvű oktatásról napjainkban élénk vita folyik szerte a világon. Különösen kényes kérdéssé válik akkor a téma, ha az oktatásban nem két azonos rangú, tekintélyű és státuszú nyelv szerepel, hanem pl. egy kisebbségi és egy többségi nyelv, ahol az első szinte mindig, kivétel nélkül alacsonyabb presztízsű, ezért veszélyeztetett helyzetű. Az oktatásban tehát nagyobb támogatásra van szüksége a kívánt nyelvi egyensúly fenntartásához, hiszen a kisebbségi diákok makrokörnyezete dominánsan államnyelvű. A muravidéki magyarság anyanyelvi és anyanyelvű oktatása 1959-ig gyakorlatilag a kisebbség szegregációját támogató programban történt, a kisebbségi nyelvet beszélő gyerekek külön oktatásaként, az államnyelv tantárgyi oktatásával. Ez alapjában véve egynyelvű oktatás volt, amelynek célja az asszimiláció, s ennek megfelelően nem a kétnyelvűség, hanem az államnyelvi egynyelvüség minél gyorsabb kialakítása a kisebbségi diákok esetében (Skutnabb-Kangas 1997, Baker 1996, Garcia 1997, Bartha 2003, Kontra 1997, Göncz Lajos 2004, Cathomas 2005). A nemzetiségi osztályokban kedvezőtlen tárgyi és személyi feltételek mellett alacsony színvonalú képzésben részesültek a magyar diákok, hiszen a kisebbségi nyelv oktatásának társadalmi támogatottsága, a nyelv presztízse alulmaradt a szlovénnel szemben a társadalom egészében. A zsákutca jelleg, az, hogy nem volt középfokú magyaroktatás, tehát a továbbtanulás útjai elzáródtak a magyar osztályokba járók számára, hiszen a második nyelvet - nem saját hibájukból - ott nem tudták jól megtanulni, meghatározta a kisebbségi anyanyelv iskolai súlyát és presztízsét (Bence 1994). Az új, kétnyelvű oktatási forma kiválasztásában - ha a politikai színezettől most eltekintünk - a kisebbségi anyanyelv megőrzésének egyetlen lehetőségét látta az akkori kisebbségi és többségi oktatáspolitika, azt a tényt, hogy a kis létszámú közösség nyelvmegőrzése csak az államnyelvhez való közeledésben realizálható (a konvergenciáról lásd bővebben Kolláth 2005: 166-185). Ugyanakkor ez volt az egyetlen útja 41
