Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)
Nyelvi panorámák és szellemi horizontok
pedig szlovén volt, de azt, hogy ő mindennek ellenére hogyan is lett par exellence belgrádi festővé, azt nem nagyon értettem. Igaz, végül belgrádi festőnek sem sikerült megmaradnia: Párizs és Koper között ingázik, lassan inkább Szlovénia lesz a bázisa. De ahhoz, hogy nővére koperi házát megörökölje, le kellene mondania a jugoszláv állampolgárságról... az volt, pontosabban, az lehetett volna a belgrádi festészetben, ami Kis a belgrádi irodalomban. Egy európai.”16 Ebben mutatkozik meg a szerző páradan kreativitása, amelyben a szöveget a nézőpont- és elbeszélői helyzetváltoztatás úgy hatja át, hogy a „reális” elem elmozdíthatóan bizonytalanná, pillanatnyivá minősül át, és persze egészen másként súlyozódik ebben a vonatkoztatási mezőben. Tolnai e személyek reális/fiktiv kombinációját maximálisan kiaknázza, felkínálva az olvasónak számtalan értelmezési lehetőséget. A szövegek a létező személyek összességét teszik ki, mégsem gondolom - bár, igaz, több szempontú olvasásra késztetnek —, hogy az olvasó feladata csupán az lenne, hogy különböző lexikonokból kikeresse, melyikük az igazi és melyikük kitaláció. De van ennek egy másik oldala is. Ahhoz, hogy olvasatunk során a Tolnai-szövegbe (a TOLNAI VILAGLEXIKON-ba!) beléphessen egy értelem, egy megjelenítés, egy történet, egy név kell, hogy a szöveg egész értelmének hordozójaként virtuálisan jelen legyen az a „reális világ” is, amelyből származik. Szerintem épp e viszonyok észlelése (a nagyon erős, életteli világdarabka, a valóság és a tolnais imagináció) alkotja a mű irodalmiságának egyik alapvető elemét, ezzel biztosítva a szöveg kettős, azaz kognitív és esztétikai funkcióját. Ebből kifolyólag az észlelés nem csupán aleatorikus, hiszen szükséges hozzá bizonyos fokú műveltség, kulturális tapasztalat. Ezek ismerete nélkül ez a kód nehezebben működik, s az 16 TOLNAI Ottó: i. m. 25. 74
