Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

„semmis dolgokkal motyogni mániákusan, avagy kitalált figurákat leírni észbontó aprólékossággal, mint: valós alakokat lógatni be így a semmibe.”.l4Továbbá elgondolkodtató (s ezt legszemléletesebben Thomka Beáta írja le), hogy „miért éppen ezen esendő szerzőképmások galériája felé fordul kitartóan e próza szubjektuma, és miért ebben a kivetülésben, azonosságcserén alapuló önreprezentációban artikulálja önmagát ez a művészet.”1 s

Tolnai Ottó művei azt tanúsítják, hogy individuális írástechnikával állunk szemben, amelyben nagyrészt a szerző maga teremti a szabályokat, így nehezítve a megértést, amely egyfajta kongenialitást feltételez. Az író a világok összjátékát egyre összetettebb formával látja el. Az úgynevezett igaz- és álreferenciáknak megvan a maguk irodalmi funkciója. Olyan fabuláit, mikrotörténetek ezek, melyek igaz voltukról tanúskodnak, amelyekben az írói képzelet minden öltését valós részletek igazolják, és minél kifinomultabb módon kerül elő a valós világ, annál bonyolultabb lesz a két világot összekötő kapcsolatháló. Természetesen, azok a realitáselemek, amelyek bejutnak a Tolnai lexikonba, többé már mélyen nem kötődnek azon rendszerek szervezettségéhez, amelyből vétettek. Viszont egy ilyen kvázi-fiktív világban, ahol összevegyül igaz és hamis, számos olyan forrás bukkan elő, amelyek a legmélyebb történelmi beágyazódásra hívják fel a figyelmet. Képzőművészei, irodalmi és történelmi személyiségei is többé vagy kevésbé felismerhető formában vannak jelen, némelykor új felosztásban lépnek be a szövegbe. „Bem (Apó. Es persze: Bojan. Bojan Bem egyszer itt, Palicsfiirdőn, arról mesélt, hogy apai nagyapja Lengyelországból jött Szarajevóba, édesanyja 11

11 TOLNAI Ottó: i. m. 388. THOMKA Beáta: i.m. 169.

73