Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

valóság és a történelem metaforává lényegítésének következetes végigvitele alakítja. Ezen átlényegítés olyan irányokat vesz, olyan dimenziókba helyeződik és úgy íródik tovább, hogy amennyiben nincs ismeretünk a metafora képzés alapjáról, elsiklunk a lényeg, a művészi esszencia mellett. A Tolnai-olvasásnál megkerülhetetlen a referencialitás. A szöveg mint műalkotás megértéséhez nagyrészt olyan háttértudásnak kell kapcsolódnia, melynek ismerete megkönnyíti a jelentésképzést. Még azokban a passzusokban is rejtőzik valóságszelet, ahol első látásra csupán valami fiktív sejlik. Mikola Gyöngyi szép megfogalmazásában: „Tolnainak imagináció és reflexió analóg pályáin túl éppen egymással szembefeszülő aspektusaira van szüksége, éppen a szellemi műveletek drámai ütköztetésére, a kőhöz csapódó hullám erejére.”8 A konkrét valóságvonatkozás módja tehát nem érdektelen számunkra, hiszen ezek értelemmel telített struktúrák. Tolnai poétikája valamiképpen kikényszeríti, hogy megértsük a konkrét világra való utalásokat, ezzel mintegy megragadjuk a - szövege révén megnyíló - világ (többletjjelentéseit. A cselekedetek láncolatai egy kultúra azonosítható mozzanataiként felismer(het)ő mintákba rendeződnek. Egy fragmentum vagy akár szó szemantikai autonómiája szintén feltételezi a világ előzetes (megjértését. A kulturális jegyek, illetve a történeti matéria nagyszámú jeknléte a szövegben egyszerre rejtőzködő és feltárulkozó jeAcgü. „lestük, miféle ember is ez a Rankovié, ez a szűrszabóból, partizánvezérből, Tito árnyékából lett, mindinkább levált, sétahajózó politikus, akitől a sorsunk függött, mind ilyen volt”. Ebben az esetben a szöveg sugalmazott, lényegi jellegzetességét, azaz a valószerűség mezejét felszínre hozni és összefüggésbe állítani a művészi attitűddel, nehéz

8 MIKOLA Gyöngyi: A Nagy Konstelláció /Kommentárok Tolnai Ottó poétikájához/.Pécs: Alexandra, 2005, 64.

66