Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Nyelvi panorámák és szellemi horizontok

Pesten például. Ezeregy kis intim helyem volt szerte az országbam.” Ezt az ezernyi kis intim helyet, tapasztalatot, a sokoldalú kulturális inspirációkat kamatoztatja, billenti át saját kontextusába.

E világok pluralitására épül egész szerzői mitológiája: a lokális és nagyvilági dolgok mikro/makrovilága ez. A jugoszlávságon keresztül megtapasztalt nyitottság nála intellektuális ekhó, semmiképpen sem nemzeti identitásvesztés vagy az asszimiláció dicsőítése, „aki művésziszellemi értelemben valamiképpen többséginek, »szuperiorikusnak« álmodja, tudja magát (aki belülről ismerhette Danilo Kiš-nek és Mészölynek, ennek az akkortájt szinte ikerpárnak tűnő írónak a munkásságát, megbeszélhette velük a részletkérdéseket, az használhat ilyen nagyképűnek tűnő szavakat, annak legalábbis nem muszáj, hogy kisebbségi komplexusai legyenek, különösen nem, ha ehhez még hozzáadjuk Kosztolányi, Csáth, Sinkó, Krleža, Tišma közelségét, irodalmunkba való inkorporálását.)” Egy „balkáni babér” ő, akinek mássága, a már emk'tett „sorseseményből” kiindulva, a nemzetek identitásbeli káosza fölé emelkedik. Ugyanakkor semmiképp sem tagadja a regionális ízeket, színeket és vállalja azon axiómát, mely szerint a művészetben ne érződjék a másságot eltörlő „diktatórikus” eszköz. „Sokféleképpen és persze sok rosszindulattal értelmezték az én jugoszlávságomat, otthonosságomat ezekben a városokban, nincs kizárva, némi igazság lehet is bennük, ám most megkíséreltem neked némileg másképpen érzékeltetni a dolgokat, ezeket a szférákat, hiszen ahhoz nem fér kétség, hogy én valóban a Tolnait írom, élem, ergo Belgrád sincs máshol, mint a Tolnaiban, s ha a Tolnaiban benne van, bennem van.”

A kulturálisan terhelt motívumok, összefüggő asszociációs futamok, a vizuális percepciók radikálisan kimozdítanak bennünket kényelmes olvasási stratégiánkból. A Disznózsír poétikai univerzumát a

65