Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Szövegáttűnések és hagyományértelmezések

Egy csokor magnólia

Thomka Beátának

Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek című kötetének,1 »kis novellettekkel spékelt szövegfözér”-einek egyik elbeszélője határozza meg - Kosztolányi nyomán — a mű maximáját: „A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen »mögöttes«, országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.”

Tko sve ulazi u ovaj roman ? Tolnai művészete elbeszélőin keresztül bizonyos módon provokatív kapcsolatot kezdeményez a valósággal és a történelemmel/történetekkel. A személyiség — az elbeszélés belső tartalmának absztrakciója - regényes elbeszélése a maga sajátságaival elégséges a világ elbeszéléséhez, hiszen a szerző világa nem lép túl az individuális sajátosságokon, mégis egy heterogén, kulturálisan erősen kódolt makrokozmoszba viszi olvasóját.

„Regény Misu jutott eszembe. Aki egyszer [...] elmagyarázta nekem, vigyázzak, itt, ebben a városban maguk a regényírók a regényhősök, rideg, hibbant, kleptomániás figurák, s ha nem vigyázol, egy reggel arra ébredsz, azonosultak legszebb metaforáiddal, megfúrták motívumaidat, lebegtetett regényedbe vackoltak.”

Az elmesélendőben egyrészt megjelenik az objektív valóság, másrészt ez a valóság kimerül a megsokszorozott ő/én-ben, miközben többé-kevéssé hallható lesz az akár maszkok nélküli, akár fiktív elbeszélői hang. „Fél föllel hallottam, amikor Szanitter Tibiké és Gorotva, *

’TOLNAI Ottó: A pompeji szerelmesek. Pécs: Alexandra Kiadó, 2007 (A szöveg idézetei e kötetből származnak.)

145