Vida Dorian: Legendák karcolata (Lendva, 2018)

Jövőkép

Meglepődnek válaszomon. Úgy látszik, nekem kéne foly­tatnom... — A kérdésre egy kisebb játékkal válaszolnék. Benne vannak? Pompás! Most kérem, álljon fel az, aki már írt valamit. Bármit, kivétel a kötelező beadandók, az iskolai esszék, és hasonlók... A negyven emberből nagyjából tíz, esetleg tizenöt felállt. Folytatom: — Tökéletes! Önökről már elmondható, hogy valamikor biztosan különlegesek voltak. Mindegy, hogy kiadtak-e bármit is, publikálták-e a műveiket, de írtak, s ez különleges a mai világban. — És a többiek? —jön egy kérdés az ismeretlenből. — Mindjárt rátérek a többiekre is. Most még annyit sze­retnék kérni, hogy aki már nem ír, az üljön vissza a he­lyére. Érdekes... — megdörzsölöm az állam. — Mi, mi érdekes? — kérdezi az újságíró, aki elindította a lavinát. — Azokból, akik valaha is írtak valamit, a fele kiesett, vagyis már nem foglalkoznak az írással. Az előttem lévő öt ember megérdemel egy hatalmas tapsot, mivel ők külön­legesek manapság. Elkezdek tapsolni, majd lassan csatlakoznak hozzám. Azok, akik állva maradnak, egy kicsit meg vannak hök­­kenve. — Választ kapott a kérdésére? Talán egy kicsit beképzelt lettem volna az utolsó mon­datnál? Nem számít... — Nem egészen — értetlenkedik tovább a hírkovács. — Azért írok, mert úgy érzem, különleges vagyok, mint mindenki ezen a Földön. A többségünk elveszik az úton a szürke semmiben, de én nem szeretnék. Volt nekem már Jézus Krisztus-szindrómám, szerettem volna már meghalni 59

Next

/
Oldalképek
Tartalom