Vida Dorian: Legendák karcolata (Lendva, 2018)

Új vendég

— Kezdjek el mesélni megint mint régen? Mit vársz tőlem?

— Inkább te mit vársz tőlem? Te jöttél ide és nem fordítva.

— Ez igaz. Semmit sem változtál. És itt sem változott semmi — csordult ki a könnyem...

— Te sírsz? — és átölelt.

Ezt szerettem benne. Ő sosem kérdezett, csak ölelt. Ha látta, hogy ölelés kell, akkor ő ölelt. Néha még olyankor is megölelt, amikor nem tudtam, hogy nekem ölelés kell. Ő tudta, mindig tudta.

Hányszor mentett meg egy-egy ölelésével attól, hogy teljesen összeomoljak. Mintha ő lett volna az őrangyalom. Az egyetlen olyan ember, aki nem esett áldozatul a sok mocsoknak, ami körülvett engem és az általam létrehozott világot. Ellenállt.

ÚJ VENDÉG

1.

Beléptem. Mintha megfagyott volna a levegő. Mindenkiből csak úgy sugároztak a kérdések. „Miért van ez itt? Ki ő?" Láttam, hogy megzavartam a mindennapok nyüzsgését a szanatóriumban. Nem magamtól jöttem ide.

— Ki tetszik lenni? — kérdezte egy öregember, aki már közelebb lehetett a halálhoz, mint Jézus Krisztus, amikor a keresztre került.

— A nevem Démien, és kérem, tegezzen!

— Jó, tegezni fogom önt — és elment.

28