Vida Dorian: Legendák karcolata (Lendva, 2018)

A sötétség királya

— Mások megkérdezik, tényleg én vagyok-e. Ám, ha ezt szeretnéd, hát nézz a szemembe! Te is olyan vagy, mint mindenki... Csak egy lány a tömegből.

Ezt sértésnek vette. Nem volt egy hétköznapi lány, vagyis nem tartotta magát annak. A király levette a csuklyát, és hosszú, sötétbarna haját elhúzta az arca elől. A lány csak állt, és várt. Nem volt képes felfogni, hogy mi történik vele. Negyed órája még egy buliba tartott, most pedig egy idegen ember áll előtte, ő pedig a jövőt keresi a szemében.

Már nem félt. Közelhajolt a férfihoz, mélyen a szemébe nézett, és meglepődött. Látta magát állni az esőben. Egy idegen ember állt mellette. Először nem ismerte fel... Aztán rájött, hogy a sötétség királya az.

És ekkor megeredt az eső. Anasztáziának könny csordult a szeméből. A király így szólt:

— Én vagyok a végzeted Anasztázia.

A lány nem ellenkezett. Tudta, a sötétség királyának nem lehet nemet mondani.

— Csak annyit árulj el, mi a neved.

— A nevem Atanáz. A halhatatlan.

Anasztáziát többé nem látták. Csak a jelenlétét érezték azok, akik igazán szerették, akiknek valóban fontos volt.

Ezért járja ő az utcákat, a világot. Amikor a lányra gondol, felpezsdül a vére, de mindjárt meg is fagy, és fájdalmat érez, mert tudja, hogy ő a halhatatlan. Sosem találkozhat újra a saját végzetével. Csak az az éjszaka marad neki emlékül, amikor egy bátor lány a szemébe nézett, és felvállalta saját sorsát.

Lassú, kimért, precíz lépések... Ő a sötétség királya, a halhatatlan.

15