Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Antonius és Kleopátra

sejtet: gondoljunk a Kármen névre, amely kertet jelent, a kármin szóra, ami a bíborvörös színnel kapcsolatos, a karmazsin kifejezésre, amely szederjes, livid, kékes árnyalatú élénkpiros színre utal, és nem utolsósorban a karmára, amely a sorssal, saját sorsával hozható összefüggésbe. Az ugyan sokszínű, de mégis rejtőzködő hártyás jellegű, titokzatos írás mellett, Charmian bíborvöröse, élettől duzzadó, mutatós vérbő „kertje”, a sorsát sok tekintetben meghatározó, és szinte „külön életet élő” nemi szerveire hívja fel a figyelmünket. Shakespeare keresve sem talált volna jobban kifejező nevet ennek a látványos kleopátrai „testes” énrésznek, amely (aki) autonóm módon szabja ki a szerelem határait.

De lássuk mire-merre jutunk, ha magát is szóhoz juttatjuk:

„Charmian:

Jó ember, mondj már valamilyen igazi, nagy szerencsét! Adj férjhez egy délelőttön három királyhoz, és özvegyíts meg mindegyik után; hadd legyen ötvenéves koromban gyermekem, akihez Heródes, a zsidókirály jöjjön hódolatra; úgy intézd, hogy férjhez menjek Octavius Caesarhoz és egyenrangú legyek az úrnőmmel.

Jós:

Tudd meg, tovább fogsz élni, mint az úrnőd.

Charmian:

Az jó! A hosszú élet édesebb a fügénél.

Jós:

Különb sorsod volt, mint majd ezután lesz.

Charmian:

No, akkor még nevet se hagyok a gyerekeimre - mondd, kérlek, hány fiam és hány kislányom lesz?

Jós:

Ha mindegyik vágyadnak méhe volna S termékeny mindegyik - egy millió.

(...)

Charmian:

Hát igen, ha az olajos tenyér nem a termékenység jele, akkor a fülemet sem tudom megvakami. (...)

(...),

Az Ég javítsa meg rosszabb gondolatainkat! Gyere, Alexas - az ő sorsát, az ő sorsát! O, vétess el vele egy nőt, aki nem tud járni, kö-92