Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Antonius és Kleopátra
Hírnök: Megnősült, királynő. Kleopátra: Istenek átka! És kitartasz ennél? Hírnök: Hazudjak, asszonyom? Kleopátra: O, bár hazudnál! Inkább merüljön vízbe fél Egyiptom S legyen kígyók tanyája! Iszkolj innen!” (Második felvonás, ötödik szín) Néha olyan érzése van az embernek, mintha Shakespeare szerelmi darabjának Egyiptoma is, és a szereplők „java” is kígyóbőrbe volna bújtatva. A kérdés már csak az, hogy a mez jellemzi-e a viselőjét (a jelmez megmutat), vagy, hogy a viselő a meze mögé bújik-e? (A jelmez elrejt.) Úgy tűnik, hogy a mester akkor rejti el leginkább a dolgokat a darabjában, ha nagyon meg akarja őket mutatni, és (fordítva) a „magamutogatás”, vagyis az ún. manifeszt tartalom, a cselekmény zsánere, a felszín, szinte mindig eltakarja a dolgok lényegét, igazi voltát, mint pl. a feltekert szőnyeg a királynőt. Ezek után lássuk a kígyót. Az ember, az emberiség őskezdeményét, tengelyét, gerincét, lelkét testesíti meg, de jelképezhet differenciáltabb (lét)formákat is, pl. lehet hengerszerüen elnyújtott, vagyis fallikus férfias, és összetekeredett, spirálszerű, ilyenkor emlékeztet a vulvára vagy az anyaméhre, ekkor tehát nőies. Megidézheti az agytekervényeket, ebből (is) adódik okossága, tudása, tudományossága. Rejtőzködő életmódja titokzatossá teszi (titkos tudás) és az alvilággal, a halállal köti össze, vedlése viszont éppen ellenkezőleg, a megújulást és az újjászületést sugallja. Az „újszövetség” óta a (füge)fa őrállata, ezen a réven a világfát, vagyis a Tejutat is vigyázza. Innen már csak egy lépés a kozmikus kígyó ősképe, a világot körbetekerő (körbe tekerő), saját farkába harapó, ún. Urobórosz kígyó, és ezen a ponton (körön) máris az időhöz jutottunk (a farok a szájban az önmegtermékenyítést szimbolizálja). Az viszont már nem analógiás szimbólum, hanem valós biológiai tény, hogy a kígyók (a méhekhez és a fügéhez hasonlóan) egyes fajai képesek a szűznem115
