Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Antonius és Kleopátra
zésre, arra tehát, hogy a nőstény saját meg nem termékenyített petesejtjeiből (klónozással) „újrateremtse” önmagát. A fajt, saját faját ivartalan szaporodással, a hímek nélkül is képes fenntartani. Köztudott, hogy a kígyók alkalmasint egymással (is) táplálkoznak, megeszik, elnyelik egymást, de nem mindig a nagy a kicsit, mint a halaknál, hanem fordítva is, a kisebb is elfogyaszthatja (egészben) a nagyobbat, még ha - olykor bele is hal abba, hogy nagyobb a szeme, mint a szája. Egyes kígyófajták továbbá képesek arra is, hogy hím egyedeik, olyan női illatanyagokat (fermonok) állítsanak elő, amelyek a többi hímet megtéveszthetik és párzásra ösztönzik. A sok „rátapadt” hím párzás helyett akaratlanul is felmelegíti ezt a „számító hüllőt”, tekintve, hogy hidegvérnek, vagyis ha kívülről nem melegítik őket, akkor (ki)hülnek. A hím a kígyóknak kettős falloszuk van, hol egyiket, hol a másikat „használják”, noha „jól tudják”, hogy egyes nőstények egy nélkül is képesek az utódlásra, megmaradnak tehát „a” nélkül is... S most menjünk vissza újra a szimbólumokhoz, hiszen maga Shakespeare is otthonosan mozog, mind az analógiás, jelképi, metaforikus stb., mind az ún. tudományos, felvilágosult, materiális, ok-okozati összefüggéseken alapuló világok háza táján, és költői képei, legalább olyan izgalmasak és szépek, mint saját korának tudományos tételei, amelyeket darabjaiba emelt. Tudnunk kell, hogy az Ószövetség rézkígyója még Krisztust jelképezte, s a legtöbb, ún. pogány istennőnek a kígyó volt az attribútuma, ezzel szemben az Újszövetség kígyója már negatív előjelű, és az ördögöt (sátánt) személyesíti meg, aki az ősszülőket (Adámot és Évát) a bűnre csábítja, de Szűz Mária (régi pogány istennő keresztény köntösben) is eltapossa a gonoszság, irigység, hamis tudomány stb. kígyóját, és már nem képes felismerni, hogy valójában a saját másik felét öli meg, ha kígyóra hág... Ahogy a keresztény világ Szentháromsága (triumvirátus?) is „el van magában”, úgy szegény Szűz Máriának sem marad más, mint hogy eltapossa, kasztrálja a kígyóban megtestesülő hímet, megfossza mindkét nemi szervétől, aztán maradjon maga is magában... Shakespeare darabja egyebek mellett azért is reménykeltő, mert azt sugallja, hogy a „páratlan pár” túléli a nemek harcát, de, és ezt talán még titokzatosabb, a szűznemzés, amely mégiscsak „női praktika”, vészhelyzetben, ideiglenesen, de magát az életet képes átmenteni... Ha ezek után a méhről, a fügéről és a kígyóról mondottakat visszavetítjük oda, ahonnan származnak, vagyis Shakespeare sorai közé, csak 116
