Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)
Irodalmi törekvések a Mura mentén
identitásának, kötődési rendszerének a vizsgálatára is kitértek (pl. Görömbei András, Pomogáts Béla, Láng Gusztáv, Kántor Lajos stb.). Ezek a fejtegetések a rendszerváltást követő években a kisebbségi irodalmak irodalomtörténeteinek megírása után még fel is erősödtek. Örvendetesnek mondható, hogy mára - ahol az irodalom ismérvei egyáltalán kialakultak - a határon túli nagyobb tömbök (Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban) és a szórvány (a Kárpátalján, Szlovéniában, a nyugati országokban) magyar irodalmáról születtek monográfia értékű tanulmányok, szintézisek, irodalomtörténeti összefoglalók. Hasonlóképpen nálunk is. Ezeknek a szintéziseknek közös jellemzője, hogy - függetlenül attól, hogy szerzőjük bennfentesként, vagy „külső szem perspektívájából“ szemléli-e tárgyát - a befogadó-kritika jegyében íródtak. Inkább a népszerűsítés, mint az értékelés igényével, így a számvetés igénye is elmaradt. Egy-egy kisebb régió esetében az irodalmi öneszmélésre nem voltak kihatással. A terminológiai hiányosságokat már több alkalommal is szóvá tettük, e tekintetben az autonóm törekvések, a táj és a hagyomány, valamint a helyi színek, a hely „szellemének“ hangoztatása mindennél fontosabb princípiumoknak bizonyultak, az irodalmi egység megteremtése és a regionális törekvések jelenlétének, egymást kölcsönösen kiegészitő „természetes“ egymásra hatásának, az egymással párbeszédet folytató kölcsönösségének hangsúlyozásával. Leszögezhetjük azonban, s ez a fenti fejtegetésből is következik, hogy amenynyiben mozgató-mozgósító erővel bír egy irodalom, akkor közösség teremtésben s az önszervezésben is szerepet tud vállalnia, akár az írott művek által, akár úgy, hogy az írók maguk is magukénak vallanak bizonyos szerepeket. A magyar irodalom hagyományának megteremtése mellett mindig, már a 60-as évekbeli indulásnál is mindig nagy szerep jutott a kapcsolatteremtésnek. Vlaj Lajos és a Tavaszvárás-nemzedék tagjai már igen korán szinte programszerűen fordítják a klasszikus vagy kortárs szlovén írók műveit megismertetés céljából magyarra (pl. a 60-as évek elején Vlaj lefordítja Prešeren „pohárköszöntőjét“, a Zdravljicáját). Ennek akkor politikai súlya is volt, a népek békés és baráti egymás mellett élésének egyik kétségtelen jeleként lehetett értelmezni. A dolog pikantériájához hozzátartozik, hogy a fordítás és a szlovén írókkal való kapcsolatfelvétel is programszerű volt, de létkérdésnek bizonyult, ahogy annak számított a kitekintés a korszerű európai és egyetemes irodalmi törekvések felé. A rendkívül nyugtalan és „örökmozgó“ Szúnyogh Sándor jóvoltából vajdasági, illetve szlovén közvetítéssel előbb a képversek (Pommes frites stanicliban, Forró nadrágocska stb.), majd pedig szerzőnk jóvoltából a haiku is meghonosodik a muravidéki magyar irodalomban. Hasonlóan a kor-57
