Székely András Bertalan (szerk.): Varga Sándor emlékkönyv. Szlovéniai magyar változások a XX. században (Pilisvörösvár, 2008)
"…ezért mind küzdeni kell." Életút a szlovéniai magyarság szolgálatában. Székely András Bertalan beszélgetései Varga Sándorral - Első beszélgetés (Budapest, 1987. november 24-25.)
valevőleg jónéhány ezer magyar katona ottmaradt, akkor nem ilyen nagylelkűen és ilyen öntudatosan állnál ki a rendszer mellett, mint ahogy te ezeket bizonygatod. Sehogy se voltam vele megelégedve, és akkor is csak arra gondoltam, hát legalább az Isten szolgájának kellene az emberekkel szemben kicsit megértőbbnek lennie... Őszintén meg kell mondanom azt, ahogyan megfigyeltem, hogy akkor már az egyszerű állampolgárok Magyarországon mind világosabban látták, biz' ez a háború elveszett. Csak talán falun tudták magukat az emberek nehezebben rászánni arra, hogy valamit tenniük is kellene, igaz, ehhez a tudatosítok, a szervezési feltételek hiányoztak. Ezzel azt akarom mondani, hogy a magyar nép se volt tömegesen a nagynémet ideológiának a pártolója. A katonai törvényszék ítélete után, különösen azok az emberek, akik először kerültek el Göntérházáról, a családi fészekből, nagyon megijedtek attól, hiszen nem éltek át hasonló eseményeket soha. Én azt mondtam nekik, nézzétek, az életben ez megtörtént, nem is egyszer, az élet fog tovább folyni, majd valahogy ennek is előbb-utóbb biztosan vége lesz. Ha jól emlékszem rá, akkor már a nyilas kormánynak bizonyos minisztériumai is odaköltöztek Körmend felé. 1945 márciusa táján maga Szálasi meg a korona is el lett rejtve, azt hiszem... Ahol valami kis tető volt az emberek feje fölött, azt már mind teletömték. Még a sátoros szekerekben is emberek aludtak. Teljessé vált a káosz, azt lehet mondani. Katonai gúnyát nem kaptunk, hanem január 10-én kiadták az utasítást, hogy akik 1925-tel bezárólag születtek, azok mind mennek katonai szolgálatra. Ebbe beleestem én is. No de, mint az előbb mondtam, semmiféle nyilvántartás nem volt, hogy X. Y. mikor született. Mindjárt azt mondtam: én aztán katonának nem megyek, mert a többit meg vitték hátrafelé, Németország felé. Tehát én átálltam a 26-osok közé, akik már nem estek a katonai regulák alá. A göntérháziakat figyelmeztettem, hogy a szátokat fogjátok be, azok örültek is neki, hogy velük mentem. Az öcsém, aki olyan 51
