Székely András Bertalan (szerk.): Varga Sándor emlékkönyv. Szlovéniai magyar változások a XX. században (Pilisvörösvár, 2008)

"…ezért mind küzdeni kell." Életút a szlovéniai magyarság szolgálatában. Székely András Bertalan beszélgetései Varga Sándorral - Első beszélgetés (Budapest, 1987. november 24-25.)

szani szoktunk. A szlovén tanító - akinek a konyha- illetve lakásablakai a mi udvarunkra nyíltak - nem egyszer ránk támadott, kezdett kiabálni ránk, hogy ne beszéljünk magyarul. Egyik alkalommal is kinyitotta az ablakot és újra rázendített, hogy csendben legyünk, hallgassunk, mert a magyar nyelv, az cigány nyelv, és ő erre nem kíváncsi. Az előbb már azt mondtam, hogy már gyerekkoromban is igen élén és néha hirtelen fölhevülő természetű voltam. A ránk szólás annyira megbántott, gondoltam magamban, hogy jön ő ahhoz, miért mondja, hogy a magyarok cigányok? Az udvarunkon volt egy almafa, nyár lehetett, valamikor úgy június táján, hogy a korai alma érett már. Én az almafáról leszakítottam egyet és gondoltam magamban, hogy aztán a fejéhez indítom azt az almát, és lesz, ami lesz. Észrevette. A gyümölcs ugyan odarepült, de ahogy a két ablakot összecsukta, az a két középső szárny kapott, úgy, hogy őt nem találtam el. Másik nap azután, az apámat a községi bíróhoz idéztette, hogy panaszt emeljen ellene, hogy milyen fia van.

Akkor már én is gondoltam, hogy valami baj lesz, de hát a gyerek az gyerek. Apám nem volt valami nagyon meghunyászkodó ember, ugyanakkor azért nem is mert nagyon hangoskodni, mert családja volt. Különösen a nagyanyám, apám anyja szokta mindig mondani: Ferkó, Ferkó - így hívta -, hallgass, mert még problémáid lehetnek, tűmi kell. Az apámat ott a bíró jelenlétében jól ráncba szedték, lehordták, és azt mondták neki, hogy hamarosan jön az új iskolaév, majd akkor evvel a jómadárral találkozik a tanító - mondták neki. Hát én ettől nagyon is féltem.

De az volt a szerencse, hogy ezt a tanítót gyűlölték az emberek. Valóban gyűlölték és mindenki kerülte, ahogyan csak tehette, maga is látta, hogy ebben a faluban neki maradása nincsen, saját maga kérte az áthelyezését, és amire én iskolában kerültem, 1932-33-as iskolaévben, a mi szomszédunk is elmen te. Tehát leszámolásra nem kerülhetett sor, aminek én magam is nagyon örültem, meg hát talán a nép még jobban örült neki, hogy többet életében sose látta.

14