Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
A harangozó búcsúja
a felmutatott üveg láttára mintha megszelídült volna egy árnyalatnyit, mert lassan elindult feléjük. Közben a kutya is lehiggadt egy kissé, nem ugatott többé, de továbbra is veszélyesen vicsorította a fogait. Miközben a bácsi és a katona buzgón iszogatott, a két gyerek végre kedvére szedhette az illatos gyöngyvirágot. Nagy csokorral a kezükben és végtelen gyermeki boldogsággal a lelkűkben indultak hazafelé. Útközben ugráltak, szaladgáltak, kergetőztek. Lassan már esteledett. A munka nagyobb részét elvégezte a bácsi, pont időben, hiszen többre már nem lett volna képes a sok elfogyasztott itókától. Szerencsére nála az alkohol sohasem váltott ki erőszakos, durva viselkedést, inkább derűt s jókedvet. így aztán most igencsak jókedve volt. Először csak fütyörészett, majd dalolni kezdett. Egy kicsit bizonytalanabbul lépdelt a megszokottnál, de a be nem avatottak nehezen tudták volna megállapítani, hogy aznap valójában mennyit is fogyasztott el. A faluhoz közelítve hallatszott az esti harangszó, és a gyerekek még gyorsabban szaladtak lefelé a lejtőn. Nagyon izgultak már amiatt, hogy minél előbb megmutathassák anyjuknak a nagy csokor illatos virágot. A harangozó valamivel később érkezett meg. Megpillantva feleségét, szélesen elmosolyodott:- Szerbusz anyukám, puszillak, látod, megjöttem. Meghoztam a gyerekeket is, épségben, egészségben meg a pénzt is, tessék! No, adj egy csókot, anyukám, de szaporán! Felesége neheztelve húzódott el tőle, különböző szitkokkal illette, majd sírva a konyhába szaladt. Az ura némán nézett utána egy kis ideig, már megszokta a hasonló fogadtatásokat, így ezek nem is rontottak az általánosan jó hangulatán. Vigyorogva indult utána, aztán váratlanul egy másodpercre megtántorodott, a tarkójá69
