Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
A harangozó búcsúja
hoz kapott, kiáltani vagy mondani akart valamit, de csak fulladozva kapkodott levegő után, majd hirtelen melegséget érzett végigfolyni a lábán. Letekintett. Nadrágja egyik szárát hirtelen átitatta a vér, amely szinte ömlött egy megpattant vastag érből. Összeesett. A gyerekek hatalmas karéj kenyérrel a kezükben szaladtak ki az udvarra. Csodálkozva, értetlenül bámulták a vértócsában fekvő embert. Egyszerre nagyon sokan lettek az udvaron, valaki kézen fogta és csitítva bevezette őket a házba. A távolban felzúgott egy vészjósló sziréna. Valahol folyt a vér. A korábban még gondtalan gyermekkacajtól visszhangzó hegyoldalra hirtelen mély csend borult. Valaki hangosan sírt. A gyerekek semmit sem értettek: nemrég még gondtalanul sétáltak, ugrándoztak, gyöngyvirágot szedtek, majd egyszerre csak a sok fehér virágot vörösre festette a patakokban ömlő vér. Hirtelen megszámlálhatatlan sárga, szürke és fekete lepkével telt meg az ég. Majdnem nesztelenül, fejvesztetten csapkodtak apró szárnyaikkal, riadtan röpdöstek körbe-körbe, próbáltak megmenekülni, kitörni a képből, legyőzni a fekete keret okozta akadályt, de helyzetük egyre kilátástalanabbá vált, egyre fokozódott köztük a teljes zűrzavar, egyre vadabbul és vadabbul csapkodtak nedvesedé szárnyaikkal. Majd sok-sok szürke denevér repült ki sebesen a toronyból, ellepve a harangláb előtti két terebélyes vadgesztenyefát. A két fa minden egyes gallya teli lett hangtalanul sipító denevérrel. Már egymás hátán nyüzsgött a sok csapkodó kis állat, de egyre újabbak és újabbak tűntek fel, mintha egyszerre szabadult volna el a világ összes szárnyasegere. Ellepték már a fákat, a háztetőket, és egyszerre elsötétült tőlük az ég. Harangszó szakította meg az est csendjét. 70
