Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Látszólag nem történt semmi

1942. május 20.: a halál, mint mindig, ekkor is hívatlanul köszöntött be. Kiszámíthatatlansága elől nem lehetett kitérni, pedig Lajos talán elkerülhette volna.

Aznap délután Milán munka után hívta magával magyar barátját, de neki valamilyen oknál fogva nem akaródzott vele menni. Délután is bentmaradt.- Túlórázom egy kicsit - mondta röviden Milánnak, aki rá szerette volna ugyan beszélni, hogy tartson vele, de hirtelen megérezve Lajos tekintetében egy fellobbanó, ismeretlen lángot, elbizonytalanodott, gyorsan megfordult, majd szótlanul és töprengve távozott.

Aznap délután, úgy látszik, Lajosra váratlanul szakadt rá a múlt. Nem az emlékek, a felgyülemlett indulatok sokasága, hanem egy hirtelen sokkoló érzelem, amikor képtelenség másra gondolni a pillanatokkal azelőtt átélt, az ember szinte egész életét felidéző döbbenetes eszméleten kívül. Mert a döbbenettel tulajdonképpen semmi sem változott meg. Csak még fájóbb lett mindannak a hiánya, ami régen még elérhetőnek, megvalósíthatónak tűnt: a családi otthon melege, az édesanyjával, kedveseivel való találkozás. És ugyancsak fájdalommal töltötte el a békesség, a nyugalom és egy csekélyke szép, kellemes érzés hiánya.

Zsebkendőjével letörölte verejtékes homlokát. Mintha csak először látná környezetét és munkatársait: lassan, óvatosan körülnézett. Mit is keres ő itt tulajdonképpen, ezek között az ismeretlenek között? És ők vajon miért vannak itt? Miben hisznek, miről suttognak néha a háta mögött olyan titokzatosan, miközben bizonytalanul tekintgetnek körül sötét szemeikkel, és pödörgetik nagy, fekete bajszukat? Mit érezhetnek, amikor néha naphosszat távoli vagy közeli bombarobbanásoktól vagy gépfegyverzúgástól hangos a környék? Miért nem mennek el innen, ahol bármely pillanat akár az utolsó is lehet? És ő, hát ő vajon miért nem megy el, hiszen már belefáradt az állandó

63