Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Látszólag nem történt semmi
szorongásba, bizonytalanságba? Izzadtan és zaklatottan ébred néha éjszakánként, még mindig a borzalmas álmok befolyása alatt, gyakran saját kiáltozásaira. Olyankor csak nehezen tud megnyugodni, majdnem reggelig forgolódik az ágyban, reggel pedig ingerülten és fáradtan kel. Mindenki lankadtan és csüggedten végzi munkáját. Belopózott közébük a szörnyű bizonytalanság, és a reménytelenség egyre hatalmasabb erővel uralkodik már mindenkin. Nem, nem szabad gondolkodni, semmire sem kell gondolni! De nézd csak! Hisz ez Hermin! Vajon mit keres itt talpig feketében...? A karján tartja, igen, a karján tartja a legkisebbet, a két valamicskével nagyobb pedig, mint két ázott madár, ijedten, csodálkozva simul hozzá. És anyja miért néz rá még mindig olyan szomorú, könyörgő tekintettel? Hisz ő nem akar elmenni. Vagy megint az a mihaszna ember zaklatta, hogy verné meg az isten, hogy már többé ne is legyen, ha csak bánatot tud okozni mindenkinek! Anyám, ígérem, visszajövök, jó lesz még mindig, meglátja, majd én megvédem magát... ... Ne sírjál, kislány, ne sírjál, nyugodj bele szüleid akaratába, ne gondolj rám többé... Most elszököm előled, szököm magam elől is, mindenki elől, de ne sírjál, mert nagyon fáj... A látomások csak másodpercekig tartottak. Közben Lajos érezte, amint lassan erőt vesz rajta az egyre jobban elhatalmasodó tehetetlenség, amely, úgy látszik, immár állandó kísérőjévé vált. Ökölbe szorította kezét, mind erősebben lüktetett a halántéka. A tűz, amely hatalmas lángokkal pusztított benne, érezte, nagy, megállíthatatlan robbanással fog kitörni... Ordítani szeretett volna. Megtántorodott. A mögötte álló falba akart kapaszkodni, de ez hirtelen eltávolodott tőle. Lajos érezte, hogy pillanatok leforgása alatt rászakad a mennyezet... Délután öt és fél hat között történt a végzetes gránát-64
