Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Látszólag nem történt semmi

mi történik a faluban, és hogy az apánk mit csinál. Sajnos, hogy öreg létére ilyeneket művel, és ha már a szép szó nem használ, akkor legalább végre... (de isten megbocsáss, le sem merem írni, ami hirtelen megfordult a fejemben)... Megkaptuk a fizetést, és küldök pénzt. Édesanya menjen el az orvoshoz, te pedig vegyél magadnak és a gyerekeknek azt, amire szükségetek van... És vigyázzatok magatokra, csókolom a kicsiket, és mindannyiotokat ölellek...”

1941 júliusában már Crikvenicából jelentkezett, és fényképet is mellékelt önmagáról és egy fiatal horvát leányról, akiről édesanyjának is megírta, hogy igencsak kedves a szívének. „Kedves Anyám” - állt többek között a lapon - „kérem, ne haragudjon, hogy ezt a fényképet küldöm, hanem arra kérem, hogy tartsa meg emlékül! Ha hazajövök, legalább ez az egy kép emlékeztessen a kislányra. És jól nézze meg anyám, mert ő számomra a legkedvesebb...” Az íráshoz a leány is csatlakozott. Rövid soraiból kiviláglott, hogy Lajossal nehezen képzelik el egymás nélkül az életüket, és ezt szeretnék hamarosan és minden áron egybefűzni. „Lajostól tudom, hogy nagyon haragszik, amiért horvát leányt kedvel, Asszonyom. Ha kell, akkor én magyar leszek a kedvéért, ha kell, én mindent vállalok érte. A következőben, ha Lajos hazautazik, én is vele tartok. De ha engem nem kedvelnek, és nem akarnak, akkor bizony Lajos sem fog jönni. Mert mi már bizisten nehezen tudunk meglenni egymás nélkül.” - írta udvariasan, de elszántan a lapra a leány is.

Anyjának nem volt ínyére a dolog. O magyar lányt szeretett volna a fia oldalán látni, minél módosabbat, lehetőleg falubelit és természetesen evangélikust. Egyszerre jelentkezett is a fiú, aki már közeledett a krisztusi korhatárhoz, és igencsak meg kellett volna házasodnia, de hogy a választott egy idegen ajkú leány legyen, akinek még a szavát sem érti, aki isten tudja milyen nyelvre fogja

61