Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Mirza, a hazátlan álmodozó
ben: „hazátlan álmodozó, hazátlan álmodozó”! Hát valóban ennyire átlátszó volt minden, ilyen piszokul könnyű volt őt leleplezni, majd az arcába dobni mindezt, hogy egy bűzlő, szennyes felmosórongy suhintásaként érintse minden egyes kimondott szó? Kíméletlenül feldúlták mindenét: a hazáját, az álmait, az emlékeit. Es mintha nem akart volna elmúlni sem a fullasztó nyár, sem az elkeseredett kiábrándulása.- Helló, Mirza kollégám, te meg miért lógatod az orrod? - kérdezte tőle Alexander, a munkatársa, kicsivel az ebédszünet előtt. - Nem kell úgy mellreszívni a dolgokat! Tudod, hogy az újságírók, főleg pedig a tévések különösképpen felfújnak mindent. Egy kis lövöldözéstől még nem lesz vége a világnak. Gyere, menjünk inkább ebédelni, már épp itt az ideje! - Alexander szokatlanul barátságos hangja csak még jobban felbosszantotta Mirzát. Aznap ugyanis már a hajnali híradó szörnyű emberölésekről és mészárlásokról számolt be Boszniából, a vérben úszó emberek, főleg gyerekek és asszonyok felvételei borzongással, elkeseredéssel és tehetetlen méreggel töltötték el, különösen azért, mert már napok óta nem tudta elérni szüleit telefonon, pedig régebben a késő esti órákban és hosszú, kitartó tárcsázás után sikerült neki. Olyankor legszívesebben kisgyermekként zokogott volna, és minden egyes szavával meg szerette volna ölelni anyját, azt a drága asszonyt, akit oly régen látott utoljára, és akinek csak a hangját tudta időnként elérni, de maga előtt látta mindannyiukat: a szüleit, a nagymamát, mindkét öccsét és húgát, kis házukat, a kertet, a gyümölcsöst...- Hogy a fenébe ne aggódnék! Neked sem lenne mindegy, ha hónapokig semmilyen hírt sem hallanál a szüléidről, testvéreidről. A tévében pedig mellesleg csupa szörnyűséget közölnének a hazádról! - Mirza nem akart ugyan erről vitatkozni senkivel, sőt egyáltalán nem szerette, ha előtte erről beszélgetnek. Általában nem szo52-