Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Mirza, a hazátlan álmodozó
kott bekapcsolódni a társalgásba, amikor kollégái a délszláv helyzetet boncolgatták. Ez ugyan nem történt sűrűn, mert munkatársait nemigen aggasztották az események. Ők inkább csak a régi Jugoszláviát ismerték, jobban mondva a tengert, az ott töltött nyaralásokat emlegették, csak az számított nekik, legfőképpen azért, mert kellemes és olcsó volt ott számukra minden. Az ottani emberekről pedig szintén megvolt a véleményük, ami valahol a folklórral egybefűzött érdekesség és a „lusta cigány népség” fogalmak vegyülékét jelentette számukra. Egyébként pedig mindegy volt nekik, hogy az ottani emberek az akkori ország északi vagy délebbi részén éltek-e. Mint ahogy az sem számított nekik, hogy véget érnek-e ott valamikor a mészárlások, pusztítások és öldöklések, vagy sem. Nemigen izgatta őket mindez. Felőlük lehetett az akár a Balkán, Afrika vagy Közel-Kelet, egyre ment. Alexander, úgy látszik, mégiscsak megérezte, hogy Mirza aznap igencsak pocsék hangulatban van, ő is kissé elkomolyodott, és nem firtatta többé, inkább újra meghívta ebédelni, és ezt Mirza el is fogadta, de a büfé nyüzsgésétől és a nagy tömegtől újra csak erőt vett rajta a szorongás, a félelem és a kétségbeesés. Csak annak tudott örülni, hogy aznap péntek volt, és már nem várt rá tárgyalás vagy más sürgős munka, így csak ült gondolataiba merülve az irodájában, egyre csak a telefont bámulva, eltompulva és belefáradva mindenbe... Hosszú, hosszú utazás után végre újra kitárulkoztak szeme előtt a végtelen, kék tenger habjai. Nem győzte csodálni azt a káprázatos, szívének oly kedves látványt, a nagy-nagy szabad vizet, a csodálatos kék eget, a hangosan köröző fehér sirályokat, a távolban úszó, közeledő hajót, és magába szívni a tömény levegő, a fenyőfák tüskéinek és a számtalan különböző növénynek, virágnak és fűnek bódító illatait. 53
