Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Meglapulva a kerítés mögött

ember hangyányi kis élete, vágyai? A nagy egészhez képest milyen jelentőségük van a kicsiny kis töredékeknek? Persze, ha a darabkák nem lennének, nem állhatna össze az egész sem, és ez újra csak a kiindulóponthoz vezet vissza.

Szabad ölni, gyilkolni, gonoszkodni? Kitől kapják egyesek a jogot ahhoz, hogy rátörjenek mások életére? És kinek van joga ahhoz, hogy a gonosztevőket megbüntesse? Mert akinek joga van hozzá, az miért nem büntet meg minden gazembert, miért engedi, hogy egyesek büntetlenül ússzák meg tettüket?

Az idegen még mindig gondolataiba mélyedve állt a kapu előtt, az öregasszony pedig még mindig mondta a magáét.- De megbüntette ám a jóisten ezt a gazembert, no, persze, nem azonnal, hiszen tudja, isten nem ver bottal! A háború után még egy ideig jól ment a sora, senki sem merte semmiért felelősségre vonni vagy netán megbüntetni. Ő persze azt hitte, hogy megússza, és folytathatja a gonosztetteket. De hirtelen úgy tűnt, ő is kegyvesztett lett. A körülmények egyszerre csak ellene fordultak, már nem kellett sehol sem. Hiába kért és várt, már nem kapott sehol semmit. Szabadon hagyták ugyan, de nem volt rá szükségük. Egyedül maradt. A pajtásai eltűntek, megszöktek, barátai meg amúgy sem voltak soha. Ki is akarna barátkozni ilyen utolsó gonosztevővel? - kérdezte az öregasszony.- És ezt a magas kerítést és kaput mikor készítették? - lett hirtelen kíváncsi az idegen.- A kerítést? Hát azt ő csinálta saját kezével. Úgy látszik, mégiscsak félt, hogy valaki bosszút áll rajta, azért csinálta. Veszélyes farkaskutyája is volt még az elején, mindenki rettegett tőle, de később már nem hallottuk az ugatását, biztosan elpusztult, akkor aztán teljesen egyedül maradt. De akkor már nem is igen mozdult ki a ház-42