Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Meglapulva a kerítés mögött

ból, meg őt sem látogatta senki. Már fiatal korában is sokat fájt a szeme és a feje, persze, ezt sohasem vallotta be senkinek nyíltan, de néha éjszakánként torkaszakadtából üvöltött a fájdalomtól, tépdeste a haját és ütötte a fejét, majd kiszaladt az utcára, és ha netán olyankor találkozott valakivel, annak kíméletlenül nekirontott, ütötteverte, ahol érte, mintha csak ő lett volna az oka a fej- és szemfájásainak. Mintha megőrült volna olyankor. Később a fejfájásai csitultak, de a szeme egyre gyengébb lett. Végül teljesen megvakult. Azt mondták, talán azért, mert szégyellt szembenézni az emberekkel, hiszen akkor saját bűneivel is szembe kellett volna néznie. Mert ő is csak ember, mégha egy szörnyeteg természete rejtőzött is el benne. És talán már egészen meg is süketült, vagy csak nem akar hallani semmit. Hát most tudja, ezzé vált: egy vak, süket, mindenkitől elhagyatott, gyűlölt vénemberré! - szögezte le végképp az öregasszony, majd végül megkérdezte: - És maga mi járatban van nála?

Az idegen egy darabig szótlanul bámulta, aztán megköszörülte a torkát:- Tulajdonképpen már nem is tudom. Azt hiszem, tévedés az egész. De már mennem kell. Eleget dörömböltem. Isten magával, öreganyám!- Isten áldja, fiam! - válaszolt az asszony a köszönésre, szemével követve a távolodó idegent. Amikor amaz a kocsijába szállt, és elhajtott, ő is megfordult, majd a kezében levő szatyrot a kapukilincsre akasztotta. - Ne, te vén gazember, hogy éhen ne dögölj! Ha én elpusztulok, aztán már úgysem lesz senki, aki idenézzen. Akkor aztán te is elpusztulsz. Habár az ilyen gazemberek száz évnél is tovább élnek! Biztosan azért, hogy tovább kelljen nekik emlékezniük. Mintha ezeket bármi is bűntudattal töltené el! Eh, édes jó istenem, szabadíts meg minket a gonosztól! - fohászkodott még egy utolsót, majd ő is elballagott.

43