Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Galamb a léggömbön
Iszonyúan megijedt. Váratlan hirtelenséggel ébredt rá, hogy teljesen egyedül van. Az egész nagy ház már kiürült, a lakók elköltöztek, a telefon süketté vált, kint tombolt a vihar, rajta pedig senki sem fog segíteni. Egyre rosszabbul érezte magát. Teste egyre súlyosabbá és súlyosabbá vált. Tompa fejfájása vad fájdalommá, lüktetéssé fajult. Az egész testét tépő görcsök először csak közeledő és távolodó hullámként jelentkeztek, majd állandó jellegű, marcangoló, kibírhatatlan ingerként uralkodtak el minden porcikáján. Még saját érintésétől is feljajdult. Sem állni, sem ülni, sem feküdni nem tudott. Tehetetlenül fetrengett habzó szájjal, verejtékben, vérben és magzatvízben a fürdőszoba kövezetén, amellyel lázas testét igyekezett hűsíteni. Nem kapott levegőt és nem tudott kiabálni, sem fölállni. Makacs ellenszegüléssel mégis összeszorította fogait és érezte, csak azért sem adhatja fel, csak azért is küzdenie kell, csak azért is... ordított fel torkaszakadtából... Aztán hangos pukkanással durrant el a nagy, gömbölyű léggömb, semmi egyebet, csupán döbbenetét hagyva maga után. A galambok rémülten elrepültek, majd elcsendesedett a környék. II