Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Galamb a léggömbön

mintha csak őrködnének fölöttük.

Közben hideg, nyirkos szél kezdett fújni és megcsapta az állapotos nők kissé telt, már majdnem puffadt és enyhén foltos arcát, megpirosította orrukat és fülüket.

Hosszas gyaloglás után az állomásra értek, ahol kurtán elbúcsúztak egymástól, majd ki-ki felszállt a saját autóbuszára.

Szokatlanul kevés utas volt aznap. Mintha felszívódtak volna az emberek, és mindenki csak arra ügyelt volna, hogy minél kevesebbet járjon-keljen a szabadban. A rádió vészjósló híreket, majd higgadt komolyzenét hallatott. Nem beszélgettek egymással az emberek, és nem vitatták meg az eseményeket, mindenki saját kis gondolataiba merült. A félelem és a borzalom eltávolította őket egy bizonytalan időre egymástól. Ez az új bizonytalan állapot pedig mindenkit egyforma mértékben ejtett rabul, és valahogy kiegyenlítette az egyébként köztük uralkodó különbségeket, de még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy egymás felé fordítsa őket.

Nagyon hosszúnak tűnt az út, a végállomás pedig ugyanolyan kihalt volt, mint a szürkészöld hegyoldal. A templomtorony is magányosan ágaskodott az ég felé. Szürke, már sok borzalmat látott galambcsapat telepedett meg a torony alatt, egyhangú búgásuk sötét sejtelmekkel volt teli.

Az üres lakás fogadta. Csak a legszükségesebb cuccokkal szándékozott gyorsan távozni, hiszen már biztosan aggódva és izgatottan várták.

Csomagolás közben felkapcsolta a rádiót. A szokásos hírek. Zene. Kint hirtelen teljesen elsötétült az ég. A bemondó érdes hangja nyeste végig a levegőt. Nagy esőzésekről, viharról és árvízről beszélt. A tengerről, amelynek felszíne őrülten nő, a dagály már akkora, hogy lakóházakat, településeket sodor maga előtt. A víz egyre borzalmasabban növekszik, és semmi sem tudja útját állni.

io