Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

IV. Évfordulók, méltatások, emlékezések

szorú-díját. Hosszas betegeskedés után, 2005-ben véglegesen a Zala megyei Rédicsen telepedtek le. Felesége, Zsóka a súlyos kezelések közepette is tartotta benne a lelket. Az egerszegi orvosoknak hála, állapota az utóbbi években jelentősen javult. Visszanyerte régi kedélyét, kéziratait rendezgette, javítgatta. Mindehhez hozzájárult, hogy végre 2008-ban a Kossuth-díjat is megkapta. Az egyik pályatárs nyilatkozta nemrég: Dzsó megőrizte régi versmondó énjét - s ezt az említett egerszegi fellépésen is tapasztalhattuk -, nagyon felkészült és kitűnő előadó volt. Egyedül ő mondta a zsinagóga közönségének, halálos csendet parancsolva, papír nélkül a verseit. Egy pillanatra majdnem kihagyott, de a következőben már „Megvan! nal jelezte hitvestársa felé, hogy eszébe jutott a kimaradt sor.

S általa ott is megélhető volt az alkotás minden boldogsága és kínja, mennyekig röpítő és poklokig süllyesztő baritonján egy szuverén költészet alkotásait hallhattuk.

2005-től, végleges Rédicsre költözése után, gyakrabban találkozgattunk. Többször jött el Zsókával, Soós Jóskával, a helyi népművelővel egy-egy könyvbemutatóra Lentibe, a helyi kultúrotthonba, vagy éppen hozzánk, Lendvára, a Bánffy Központba. Talán a rossz szervezés miatt, egy alkalommal meglehetős érdektelenségbe fulladt költői estre invitáltuk. Ki tudja, mi történt? Itt, a Muravidéken. Pedig előbb tanítottuk/tanítottam a Kilenceket, kiemelve Dzsót és Filoszt (Péntek Imrét), mint Zalában. A középiskolások előadásában a márciusi ünnepségeken a Zúg Március a Nemzed daliái egyenrangú hangsúllyal szólt. Szúnyogh Sándorral a tíz napos „szlovén háború” időszakában Rédicsen kerestük meg az éppen a fiát gyászoló költőt. - Lehet-e tenni, esetleg írói vonalon valamit? - kérdeztük szinte egyszerre. - Nem biztatott, a diktatúra természetrajza mindenhol ugyanaz, nem érdemes próbálkozni. - intett

201