Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)
IV. Évfordulók, méltatások, emlékezések
le. A következő pillanatban már előkapta legújabb versét, felolvasta nekünk. Megnyugodtunk, majd megittunk egy pohár bort. S az autó gyorsabban gördült alattunk hazafelé, a sorompók fürgébben emelkedtek felfelé... Kezdeti költői próbálkozásaimban {Szívesszívtelen, első kötetem), a „népi” líra hatásán kívül, Nagy László és ő voltak a tanítómestereim. Szinte betéve tudtam gyönyörű, az Ave, Evd7-ban és Júdás időben megjelent verseit, dúdoltam Dinnyés Jóska megzenésítéseit. A kötet címadó versén is meglátszik „szellemujjának” nyoma, a „körkörös” szerkesztés, az „enyelgő” tündérlakának lebegő, égi-földi valósága, növényi-ásványi hona. 2008-ban, a Kossuth-díj átadása után nagy terveket szövögettünk barátaimmal, lesz egy kis bensőséges ünneplés Lendva-hegyi pincémben, a szomszédságban, ahol még élcelődhetünk (hisz humora az utolsó időkig megmaradt), nevethetünk együtt. A lenti, illetve már említett egerszegi találkozásunkkor azonban szertefoszlottak a remények: tekintete elkomorult, már a mosoly erőltetése is nehezére esett. Sejtettem, számunkra ismeretlen erőkkel birkózik, s a vesztes alighanem ő lesz. A temetőben a ravatalon egy gyermeknyi, angyalarcú tetem feküdt: egy Gyermek, ahogy Ady írta Petőfiről, akit isteni szárnyak repítenek a végtelen kékség felé... Isten áldjon, Jóska! Isten veled! 202
