Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

III. A muravidéki tudományosság évtizedei

lésbe torkolló eseményt a magyar történelem egyik legfőbb, XX. századi jelentőségű cselekedeteként definiáltuk, amelynek világra szóló hírértéke volt. Az említett tanulmányban is fontos kitételként jelent meg a magyar-jugoszláv viszony, mely 1948 után, a Tájékoztató Irodával való szakítást követően, nem csak a „láncoskutya” időszak, de a forradalmi események kapcsán is több kritikát, a kommunista elvtársak „akasztását” elítélő (D. Cosič: Hét nap Budapesten) téves és opportunista elbírálást kapott a délszláv állam propaganda hadjáratában. A Pomurski Vestnik magyar mellékletében közölt pulai, A szocializmus időszerű kérdéseiről című Tito-beszédben az 1948-as jugoszláv-szovjet konfliktus és a közelmúltban lezajlott mellett a lengyelországi és a magyarországi események is helyet kaptak. Tito a lengyelországi események kimenetelét kedvezőbbnek ítélte meg, mint a Magyarországon zajlókat, hiszen mint kifejtette: „Gomulka az ügyet végig erős kézzel irányította”. így - vonta le a következtetést - Lengyelországban nem jutottak kifejezésre azok a reakciós erők, amik kétségtelenül léteznek, s a szovjet beavatkozás elmaradása miatt az ország idővel a demokratizálódás és a „teljes függetlenség” útjára léphet.

Az első szovjet beavatkozásért Tito Gerőt tette felelőssé, aki csőcseléknek nevezte a százezres tüntetősereget, s ezzel durván megsértette a békés átalakulást és demokratizálódást sürgető népet. „Végzetes hiba volt a szovjet katonaságot behívni, amíg tartottak a tüntetések” - hangzott a nagy stratéga szájából az első kritika, továbbá „súlyos hibának” tartotta azt is, hogy „egy másik ország hadseregét” vetették be saját népükkel szemben. Persze Nagy Imrét is sok mindenben bűnösnek találta, főleg ingadozását, a zűrzavarban mutatott határozatlanságát ítélte el a marsall. Fő bűne azonban - s itt a hintapolitika nagymestere, a hithű kommunista diktátor

165