Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
sa, ha van szeme a látásra: arcátlanná lettem, mert okom van rá. Hogy Zoltán - mert így hívják őt - az enyém lehet, nos, ez a gondolat felszabadított, pimasszá tett engem. Főnök vagyok a fehér falak satujában, szétfeszítem, ha akarom, vízszintes- és függőleges fugástól. Ma ez a Csaba behozott egy beteg gyereket. Letelepedett a heverőre, és várt. Kedvezőnek véltem az alkalmat. Mikor leültem a gyerekkel szemben, erőteljes simítással húztam végig a kezem a fenekemen (akár a tükör előtt-emlékszik), mintha a köpenyemet igazítanám el, aztán hátradobtam az én gyönyörű hajamat, pedig csöppet sem zavart a munkámban, csupán azt kívántam, lássék az én nyakam, mely hasonló a Dávid tornyához, a mely építtetett fegyveres háznak, a melyben ezer paizs függesztetett fel, mind az erős vitézek paizsai. Végül a heverő fölötti polcon kotorásztam, de úgy, hogy a két térdem közé vettem a Csaba egyik combját, mintha véletlenül, de még meg is szorítottam egy kicsit. A hastájékomat egész közel nyomtam az arcához, és hagytam, hogy a hirtelen mozdulattól felszökkenő melleim a leereszkedéskor a feje búbjára csapjanak. Ereztem, ez a nyikhaj rándul egyet, egészen vörösnek mutatkozott, távozáskor kétszer is megbotlott a gyerekben, futamodott. De az ármány beszőtte őt: egy óra múlva visszasompolygott, fejfájásra hivatkozott. Én komor arccal, mintha jobb dolgom is volna, átnyújtottam neki egy Quarelint. VII. Drága! Szép volt, mert volt. Egy kis eszpresszóban randevúztunk, akárha először tettük volna életünkben. Tudja, ez afféle hely, ahol semmi nem változott: apró, műmárvány asztalok, piros térítők, piros műbőrbevonatú vasszékek, az asztalon üveghamutál, amelybe egyszerre csak két cigarettát lehet becsíptetni, a bajuszos pincért negyvenhárom éve Ferinek hívják, és huszonegy éve nem érdeklik a vendégek. Kávét kértünk, de feketének meg duplának mondtuk, máskülönben nem értette volna a Feri pincér. Az üvegpoháron, amelyben hozták, arany szegély büszkéllett, az alátét arannyal festett alumínium volt, a mokkáskanál szintén, kicsiny zacskóban egy-egy adag kristálycukrot kaptunk, tehát kérnünk kellett még, amiért dühös volt a Feri pincér. Ez a fekete természetesen zaccos volt, mert ez az úgynevezett presszókávé. Az én két emlőm, Viktor, olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, a melyek a liliomok közt legelnek. Ezt most tudtam meg, harmincegy évesen, ott, a presszóban, amikor Zoltán elengedte az asztalon a kezemet, megérintette meztelen könyökömet, tenyerével a vállamig simított, majd mosolyogva, finoman, hogy senki ne vegye észre, talán még én se, mutatóujjával körberajzolta egyszer, egyetlen egyszer a ruhámon átszúró mellbimbómat, és én éreztem, hogy ez a két kis vadkecske szökkenni akar, ugrándozni, bolondozni, játszani, örülni annak, hogy van, mert már mindkettő tudja, hogy van. Az én undok kígyó életem siklása vidámnak tűnt fel, amikor a hálószobámban átöleltük egymást. Pedig ő eleinte olyan szerencsétlenül téblábolt ott gatyában, szinte nem merte illetni a tárgyakat, nem volt bátorsága igazán betölteni a teret (amely pedig rendelkezésére állt), nehogy tolakodónak találjam. A napkelte mindig rémisztő, mert láthatóvá válik a titok. Néztem őt, ahogy reggelizett, s az járt az eszemben, lehet-e szeretni egy férfit, aki szemlátomást nem vigyáz a koleszterin-szintjére. És egyáltalán. Rousseau-ról elmélkedtem: a de Vasseur kisasszonnyal „köttetett” vadházassága láttán a barátok, Grimm, Holbach, Diderot, értetlenül csóválták fejüket; persze: Jean-Jacques - ez már akkor feltűnt - zseni volt, a hölgy pedig - apám modaná így - az a fajta hülye, aki oda-vissza rálép a gereblyére. Tudván tudta mindenki, az író 89
