Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
miért nem tágít: a kisasszony gondosan ápolta betegségét (hólyagbántalmak!), s együgyűsége is ideálisnak tűnt, hiszen ha kellett, ott volt, egyébként csendben; mégis, mikor a barátok érdeklődtek a nagy Rousseau-nál, adna magyarázatot, ő egy tömör mondatban összegzett: „jó mártásokat készít“. (Ez azért harmónia, nem, Viktor? Az, amire mindenki vágyik, kivéve a gyevi bírót.) Zoltán jót nevetett a történeten, mert elmeséltem neki, s azt felelte, amikor engem meglátott, sejtelme sem lehetett, milyen mártásokat készítek, szó ami szó, ez így fedi a valóságot, a seggemre figyelt fel, ez fontos, osztja egy barátja nézetét, mely szerint a segg a lélek tükre, tudni kell viselni, ezt határozottan alá tudja támasztani a forma és a különböző vektorok szerinti elmozdulás minőségi vizsgálatával. Ettől nagyon megnyugodtam, drága. VIII. Eszak-Indiában, Fathpur-Shikriben, az Akbar nagymogul rezidenciáján épült nagymecset főbejárata fölött olvasható egy felirat: Jézus, akivel béke legyen, ezt mondta: „híd a világ, menjetek át rajta, de rá ne telepedjetek.” Hát, Viktor, én már tudom, miért akarunk mi, emberek mindenáron a hídra telepedni, miért akadékoskodunk folyton, tán nézelődni kéne még egy kicsit, etetni a sirályokat, integetni a hajóknak meg ilyesmi. Már tudom, az örökkévalóságtól (mert híd bizony onnan oda vezet) való félelmünkben miért akarunk mi a világegyetem lázadó bohóca lenni, aki emberarcot fest magának, hegyeset köp a sarokba, hetykén a műlovarnő seggére ver, rákiált a kötéltáncosnőre (aki pedig védelem alatt áll, mert a porondmester kényére tesz, meg bárkiére, aki elé áll: bébi, kényem van; kivéve a bohócot), útban vagy, kicsim, elállód a kijáratot, nesze, vegyél magadnak cukorkát!, és bizalmasan veregeti a porondmester vállát, légy jó, pici fiú. Mert mi szeretünk ezen a hídon járni-kelni, mi betegesen rajongunk minden mulandóért. Örülünk, ha valaki a mutatóujjával körberajzolja a mellbimbónkat, de kedveljük a Feri pincér unott arcát is, meg a náthát vagy a tetvet, amelyik a gyerekünk hajába mászik, és nagyon boldogok vagyunk, ha mindezt elmondhatjuk valakinek a mi testünk izzadságától és a mi csókjainktól sikamlós mellkasára hajtva a fejünket, mert ezek mégiscsak emberi dolgok. Az örökkévalóság meg egy infantilis hülye gyerek, velünk üveggolyózik. Az egyik oldalon a hídra pöccent bennünket, a másik oldalon pedig bambán kitátja a száját, az akkora lesz, mint az alagút a Láncúidnál, mi gurulunk, és közben arra gondolunk, milyen nagyon unalmas lesz a mi sorsunk, hiszen ott kell már kuksolnunk a gyomrában, úgy értve, ha tetszik, ha nem, mindörökkön örökké, ámen. IX. A nőket figyeltem ma az ebédlőben, Viktor. Azt hiszem, a fapapucs csúfít bennünket. A klumpa az jó — még ha kopik is -, abból kerek sarkak buggyannak elő, a bokák vastagságát is palástolja némileg, a lábujjakat mindenképpen, és - tudjuk - azok sajnos lehetnek nem túl szépek is. A fapapucs csorbítja a lábat. A köpeny alá nem vettem semmit, drága. Maga nem vette észre, persze mit lát maga egyáltalán! Ez a Csaba viszont egészen izgalomba jött. Szándékkal a közelébe ültem, és figyeltem. Ahogy a leves fölé hajolgattam ütemesen, ahogy evőeszközt cseréltem, ahogy átnyúltam az asztalon a vizeskancsóért vagy egy szelet kenyérért, az én két szép mellem 90
