Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
Az örökkévalóság szemszögéből Anteus halála Nem ereszkedik alá Anteus, a hős, viadal közben, tizenkét csöppnyi elixírért (ennyi jut alkalmanként Földanya-mama vénséges csecséből, a túlélés ennyit követel). Az aréna határai fehér bozontú orgonabokrok, a csillagos fürtökön táncos méhek, a méheket óvatlan kamaszcinegék kapkodják el, a Nap elé felhő úszik. Hercules ott prüszköl - ott az árnyékban, de Anteus nem száll le. Úgy érzi, balgán úgy: H. fárad. Anteus azt gondolja, balgán azt, kicsi erőfeszítés még és szétcsapom e pózoló disznó fejét a szépséges, hófehér sziklákon. Anteus azt motyogja öntelten és balgán: Gyönyörűen foly majd le H. fehér-szürke agya, veres köntös, habzó ágybetét körűié H. párolgó vére. Idő se telt bele, (fogyó, szűkös idő) belé annyi idő se telt, tán annyi sem, amíg a közeledő szöveg gépbe került, a Nap kihajol a véges felhő sarkán -csillantva folyót, tengert, jó szögben fénylő szerelmes szemeket, s onnan is, Földanya vizeinek hátáról besegít H.-nak, aki társra találva markosán átfogja Anteus, a hős, gigáját és a szuszt kiszorítja. Ott, ott: ég és föld között. H. tanácstalankodik némileg. Lóg az ellen a kézben, mint a rongy, megalázza, ne alázza meg, mit érdemel a hős. Végül mégis odaveri a szájtáti csőcselék (canaille) közé. Hős Anteus pörög a füvön, menekülnek a cinegék. Fémes dobolással felszerszámozott ménes ünnepel. Dalol a csőcselék (canaille). Indulót, nyúlós sanzont, vihogó kupiét. 106
