Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
miből. Feliratkoztam én is beszélgetésre, de lehangoló sikerrel. Valamilyen okból kifolyólag nem kapkodtak értem a tanárok. Talán korom miatt, talán másért. Az egyik például bólogatott, mímelte a jegyzetelést, elismeréssel felhúzta a szemöldökét arra a kijelentésre, hogy az ELTE-n olyan nehéz tárgyakban, mint bevezetés a magyar nyelvtudományba, s a mai magyar nyelv, ^zínjeles voltam. Búcsúzóul kezet nyújtott az íróasztalon keresztül, s példálózott, hogy milyen jó lehetőségek vannak manapság az ingatlanügynökségben. Amikor nagynehezen megtelt a húsz személyre szóló kvóta, vonatra raktak bennünket, s éjnek idején robogott velünk a hatalmas gőzös új, s talán állandó otthonunk felé. A szobatársak közül ott volt Földváry Ferenc, Licsik Mátyás és Kálmán György. Ott volt még Zádor Jenő, Macskássy István, Hidas Péter, s a korán elhunyt Trieber János. Voltak még mások is, de nevük már nem jut eszembe. Hallgatagon ültünk a kényelmes kocsiban, mintha temetésre mennénk. Az ablakon át bámultam a sötét éjszakába. A megkönnyebbüléstől-e, vagy valami mástól, sírás szorongatta a torkomat. Mióta átléptem az osztrák határt, elhagyatottság kínzott. A lágerekben a túlzsúfoltság, az örökös kavarodás és kilátástalanság ráébresztett reménytelen állapotomra. Voltak rokonaim Montreálban, Mariska nénémék, az anyám unokatestvére. írtam nekik, miután megérkeztünk a közeli St. Paul l’Ermit-i lágerbe. Ki is jött Mariska néni, a szemrevaló Editke nevű unokahúgommal. Hoztak egy doboz csokoládét, s örömmel üdvözöltek Kanadában. De utána nem hallottam felőlük. Miután reálissá vált a Hamiltonba való költözésünk, meglátogattam őket lakásukon. A nyelvtankönyvünkből órákon át magoltam azt a kifejezést: Would you be so kind as to tell me where can I find Debullion Street? Meg is állítottam az első járókelőt a jeges utcán, egy borostás kinézésű embert, de csak a vállát vonogatta. Mai fejjel, bizonyára francia lehetett az illető, vagy hozzám hasonló menekült, s nem értette, vagy nem akarta érteni az angol szöveget. Nagyon jól álltak Mariska nénémék. A Debullion utcában többemeletes bérházuk volt, s számos családi házuk. A korai években magyar burdosokat tartottak, majd András sógor, a Mariska néném férje, ingatlanokat vásárolt. Gyerekük nem volt, így magukhoz fogadták testvérhúga, a Juliska néném nagy családját. Ottlétem idején Mariska néném barátnője is hivatalos volt ebédre. Az is éppen olyan tűzrőlpattant, szókimondó asszony volt, mint Mariska néném. Mikor megkérdezte tőle, hogy ízlik a töltöttkáposzta, lelkesen azt felelte:- Mrs. Kaszai, ez éppen olyan finom, mint amilyennek lennie kell. Mariska néném sokatmondóan rámpillantott:- No látod, János, így beszél egy igazi kanadai magyar. Búcsúzáskor kissé elérzékenyülve azt mondta:- Nagyon örülök, hogy itt vótál. De annak még jobban örülök, hogy Hamiltonban ojjan jó dógod lesz. Halkabban azt is hozzátette, hogy ők szívesen segítenének rajtam, de hát útban van a keresztfiuk, a falubeli Marián Gyula. S a mai világban éppen elég az, ha róla tudnak gondoskodni. Volt a Petőfi Házban is kellemetlen élményem. Az idegen környezet hatását, az első „városhódító” diáktársaink barátságtalan fogadását még csak el lehetett volna viselni. Mióta megkezdődött a nyelvtanfolyam, kevesebb időnk volt az unatkozásra, az aggodalmakra. De összekaptam az egyik kollégámmal, F. Sándorral. Sándor e sorok írása idején a montreáli McGill Egyetemen tanszékvezető, s tanult körökben nagyrabecsült Tolsztoj-specialista. De akkoriban ő is csupán egyike volt a boldogulásért versengő menekült diákoknak. 7
