Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
Mielőtt a nyelvtanfolyam megkezdődött, zsugázással öltük az időt. Mégpedig zsírozással. Hármasban. Egy-egy üveg Coca-Cola volt a tét. Kettő összefogott a harmadik ellen, s a vesztesnek gubáznia kellett: két üveg colát. Ez olyan íratlan törvény volt, előbb-utóbb mindőnkre rájárt a rúd. Sándor is áldozatul esett ennek a turpisságnak, vedelte ő is az így nyert hűsítő italokat. Egyik alkalommal azonban rá is sor került. Elöljáróban még annyit, hogy nagyon vonzódtam elihez a kunsági fiúhoz mert ő is olyan magányos természetűnek tűnt, mint én. Újságíró szakos volt, ami, valljuk meg őszintén, nem a legkeresettebb szakmák közé tartozott határainkon túl. Társaink hecceitek bennünket, hogy hé, a torontói Globe and Mail főszerkesztője éppen ilyen riporterekre vár, mint ti. De Sándor még nálamnál is rosszabb helyzetben volt: ő szovjet ösztöndíjasként hagyta el az országot! Mikor ráhúztuk a „duccot”, valósággal megvadult. Az asztal közepére dobta a kártyalapokat, s ahelyett, hogy velünk együtt nevetett volna a cinkosságon, villámló szemekkel felugrott, s egyenesen nekem rontott, s lehordott mindennek. Jó fejjel magasabb volt nálam, vállasabb is, könnyen elintézhetett volna. Dulakodás helyett azonban szitkozódásba csapott, alpári módon szidni kezdte az anyámat, s valamennyi huncut fajtámat. Meglepetésemben előbb tréfának vettem a dolgot. Különben véznaságom ellenére is biztos másként reagáltam volna erre dühkitörésre. Nálunk, a Nyírségben, minden valamire való legény bicskát húzna, ha az édesanyja nevét hiába veszik, plána ha - ments Isten! - bántalmazzák. Én meg csak ültem, mint egy béna kotló. Végül a társak megbotránkozva közbeléptek, páran átjöttek a nagy csetepatéra a szomszéd szobából is, nekiestek a dühöngő farkasnak, hogy micsoda csirkefogó alak ez, hogy még a tréfát sem érti el? Soha többé nem kereszteződött Sándorral az utam. Pedig néha majd megöl a kíváncsiság belelapozni abba a könyvébe, amelyben azt bizonygatja az angol nyelvű intellektueleknek, hogy a szovjet léleknél nincs nemesebb lény a világon! Hamiltonban a nyelvkurzusból alig három hetet ha elvégeztünk, már megindult az ideges munkakeresés. Bandába verődve végigjár tuk az üzemeket, kertészeteket, állami hivatalokat. De sehol semmi. Akkorra már kezdett kihunyni Kanada-szerte az irántunk táplált nagy támogatás érzése. A helyi Newman Club szárnyai alá vett bennünket, s közbenjár ására behívtak néhányunkat a St. Joseph kórházba felvételire. Nagy szerencsénkre Zádor Jenőt és engem felvettek munkára. A Szent Józsefről elnevezett kórház keveset fizetett, s főleg az újkanadások kerestek itt munkát. De munka volt, s biztos beosztásnak számított, ha az ember megfogta a dolog végét. A személyzeti osztály vezetője skót származású férfi volt, szakasztott képmása az akkoriban népszerű Ed Sullivan tévésztárnak. Vékony ajka meg nem mozdult beszéd közben, hangsúlytalanul ejtette a szavakat, s gyér angol tudással alig lehetett kivenni, hogy miről van szó. Jenő, akire elsőnek került sor a fél órai vizsgáztatásnál, sugárzó arccal közölte:- Ne búsulj, fiúcska, azt hiszem, felvesznek bennünket. Csak azt figyeld meg jól, hogy mikor kell kezdenünk. Ez pénteken volt, s a következő hét elején kezdődött a kórházi szolgálatunk. Az első nap egyenlő volt a kínvallatással. Az általános eligazítás után, amiből alig értettünk valamit, az alagszinti raktárban kiosztották az egyenruhát, szép vasalt fehér nadrágot, rövid ujjú zakóval, rajta ezzel a felírással: ORDERLY. Nem értettük a kifejezést, s azon aggódtunk, hogy itt félreértés történhetett. Egyetemi hallgató létünkre, ebben az „elmaradott” indiánus országban talán orvosnak léptetnek elő bennünket. Még a gondolat is 8
