Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
irtózattal töltött el egy olyan embert, aki otthon elájult, ha vért látott, s az éterszag miatt messzire elkerülte a kórházat. Hamarosan kiderült, hogy miről is volt itt szó. Engem egy gyakorlott orderlyhez, Mr. Anthony Vaccához osztottak be. Mr. Vacca felvitt a harmadik, a legfelső emeletre, a medical osztályra. S annak is arra az eldugott részlegébe, ahol, mint később kiderült, a tehetetlen öregeket kezelték, akiknek nagy része arcukra húzott fehér lepedővel hagyta el az osztályt, a halottas szobán keresztül. Anthony beinvitált az egyik teremnek is beillő szobába, lehetett benne tizenöt ágy. Bemutatott a betegeknek. Majd odalépett az egyikhez, felemelte a takarót, s elővette a mosdótálat, teleeresztette vízzel, fogott egy mosogatóruhát, s a kezembe adta.- Tisztába kell rakni Mr. Wilsont - mondta. Értetlenül néztem rá. Mr. Wilsonba, látni lehetett rajta, a lélek csupán hálni járt. Még a lába ujját is ürülék borította.- Mármint én? - néztem rá elképedve.- Yes, you, Mr. Miszka - válaszolta halkan, s magamra hagyott. Kezdetben vonakodtam ettől a munkától, főleg az ágytálak, a vizelőedények ürítgetése miatt. De nem volt ínyemre a halottmosás sem. A hónapok során azonban egészen megszoktam a munkát. Elvégre, ezt végezték a tanult ápolónők, de kezdetben az orvostanhallgatók is. Eleinte restelkedve beszéltem róla az ismerőseimnek, később azonban megalkudtam a sorsommal. írogattam a hazai évfolyamtársaknak és ismerőseimnek a leveleket, fényképeket is csatoltam hozzájuk, szép fehér egyenruhában, medikusi színezetet adva megjelenésemnek. Hadd egye őket a sárga irigység, hogy Miska János milyen gyorsan megcsinálta Kanadában a szerencséjét. Őszintén szólva, volt ennek a munkának számos előnye. Fizikailag nem volt kimerítő, kivéve, ha nénrelyik beteget át kellett emelni a hordágyra, vagy ha bele kellett segíteni a fürdőkádba. De főleg az volt a jó benne, hogy állandóan népek között forgott az ember. Zajlott a kórházi élet, soha egy unalmas percünk nem volt. A kedvesnővérek, az orvosok, az ápolónők sürögtek-forogtak, különösen a reggeli műszakban. Délután pedig látogatók jöttek, szóba elegyedtek velünk is. A betegek meg alig várták a csöndesebb estéli órákat, hogy türelmes hallgatóra találjanak az orderlyben. Ragadt az emberre az angol nyelv. A gyülekezőhelyünk a földszinti Splintroomban volt. Ez volt az öltöző és társalgó. Volt közöttünk mindenféle nemzetiségű. A közvetlen főnökünk, Mr. Scott, a férfi ápoló, skót bevándorló volt. Szikár, barna ember, állandóan rohant a folyosókon, szobáról szobára, kopaszodó fejét lóbálva. Gyors beszédű volt, csak itt-ott lehetett kivenni egy-egy szavát. Volt három-négy orosz származású orderly is, a pohos Tony, ő volt a kedvencem. Megbízható, jó szellemű ember volt Tony. Tőle tanultam meg az orderliség számos komolyabb műveletét. Agglegény volt, hetenként bejárt egy hölgyhöz, öt dollárjába került egy-egy „szellemi feltöltődés”. Ott volt a polihisztor Gregory, Tony ellentéte. Ő is agglegény volt. Magas hangon, meggyőző modorban beszélt, maga elé nézve, mintha előadást tar tana. Járatos volt Gregory a politikában, képzőművészetben, irodalomban. Voltak ott litvánok, lettek, osztrákok, franciák, olaszok, élükön a római temperamentunrot meghazudtoló Anthony Vaccával. Anthony kövér férfi volt, fényes lakkcipőben s diófaolajjal lesimított fekete hajjal. Ritkán beszélt, akkor is főleg az egészségére panaszkodott, a szívére mutogatva. S ott volt az ukrán származású Eugén, családostól: a barátságos feleségével és a fiával. Jobb napokat látott család lehetett, csakhogy Eugénre ügyelnie kellett az embernek. Szeretett „pitlakolni”, ahogy az egyik kollégám, Fogarasi Pista mondogatta volt. Eugén a kedvesnővérek, de 9
