Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 45. szám
magával. Az Újvilággal szemben sem voltak ábrándjai. Az amerikaiaknak a haladásba vetett hitét üresnek tartotta, s az általa olyannyira sokra becsült történelmi tapasztalat hiányával magyarázta. Itthon még úgy tervezte, megtanul majd angolul s ezen a nyelven fog írni, de ezt az elgondolását hamar föladta. Élete utolsó négy évtizedében szabadelvű polgár létére a nemzethez tartozásnak rendelte alá az egyéni lét értelmét, és mindennapjait egyetlen célnak, a magyar nyelv megtartásának a szolgálatába állította. Maradéktalanul sikerült megőriznie érzékét a mellékjelentések iránt, ami szinte páratlan a nyugati magyar irodalomban. Tekintettel arra, hogy előre látta kivándorlásának számára végzetes hátrányait, fölvetődik a kérdés, miért hagyta el Magyarországot. Lehetne arra hivatkozni, hogy budai lakásának megsemmisülését csapásként élte át, mint ahogyan az is szomorúsággal töltötte el, hogy szülővárosa ismét idegen országhoz került, de ez csak részleges magyarázat volna. Fontosabb ok lehetett, hogy teljesen fölöslegesnek érezte magát a háború utáni Magyarországban. Nemcsak az ellene irányuló támadások miatt, hanem azért is, mert úgy vélte, Kosztolányi, Krúdy, Babits halála után űr támadt a magyar szellemi életben. Akármennyire is becsülte Füst Milánt vagy Kassákot, Illyéshez hasonlóan őket sem tartotta képesnek arra, hogy átvegyék a korábban említettek szerepkörét. „Nincs kortársam többé” - írta 1946-ban." Szabadelvűségéhez az is hozzátartozott, hogy mélyen élt benne a bizonyosság: csakis azzal a tudattal érdemes élnie, hogy bármely pillanatban elhagyhatja az országot, ha egyszer igényt érez az utazásra. A háború utáni világ közéleti szerepeket kínált a magyar íróknak, s ő ezeket nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével. Míg a nyilasok szemében baloldalinak számított, a kommunisták a polgár i irodalom megtestesítőjeként bélyegezték meg. Érthető módon minél hamarabb el akarták hallgattatni azt az írót, aki folytonosságot állapított meg 1944 és 1945 között. Mivel csakis a személyes meggyőződést fogadta el hitelesnek, egyetlen közösség sem fogadta el. Még a száműzetésben sem állt be holmi szavalókórusba. Egyre ritkábban szerepelt a nyugati magyar sajtóban. Magyarországon hosszú ideig a kultúra hivatalos irányítói tiltották meg műveinek kiadását. Amikor, az 1980-as években, csökkent az irodalom hatalmi ellenőrzése, ő nem adott engedélyt arra, hogy megjelentessék a műveit, mert az politikai szempontú válogatással, csonkítással, meghamisítással járt volna. Ugyanakkor a nyugati magyarság szervezeteinek életében sem kívánt részt venni. Leintette, megítélte azokat, akik kívülről akartak beleszólni Magyarország sorsába. Egyetlen mozgalomhoz, csoportosuláshoz sem csatlakozott, s ez szinte végzetes elszigetelődéshez, teljes magányhoz vezetett. Az utókor ezt az eltökéltséget érezheti mintaszerűnek. Gyorsan változó korban saját azonosságának csorbítatlan megőrzésére törekedett. Intő példaként szolgálhat e hajthatatlanság a jövő nemzedékeknek. Mindnyájunk számára megszívlelendő tanulság lehet az angol közmondás, melyet ő sorsát irányító szabályként idézett: „Aki örvénylő folyón halad át, átkelés közben ne váltson lovat.”12 (A regényíró erényei s fogyatékosságai) Kiinduló föltevésként azt állítottam, Márai sorsának, magatartásának példaszerűségéből még korántsem lehet arra következtetni, hogy teljes értékű műalkotásokat teremtett. A továbbiakban egyetlen szépprózai alkotását vizsgálom meg. Nem az Egy polgár vallomásait, mely kétségkívül legjelentősebb munkája, hanem egy regényét, amelyik e műfajban sem legjobb, sem kifejezetten gyenge könyvei közé nem sorolható, s ennyiben talán alkalmas annak kiderítésére, mi is okozza, hogy Márai tevékenységének művészi értékéről olyannyira megoszlanak a vélemények. 72
