Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)

1995 / 45. szám

„Nem a regényes történet érdekelt, hanem a regényes jellem”. Ezekkel a szavakkal adja az olvasó értésére Márai a bevezető .Jegyzet”-ben, mit várhat s mit nem Vendégjáték Bolzanoban (1940) című könyvétől. Az elbeszélés üteme általában lassú. Távoli párhuzamként talán a Mrs. Dalloway-ra. lehet hivatkozni. Az elsődleges, külső cselekmény itt is rövid, kizárólag a szereplők tudatában él a múlt. Igaz, Virginia Woolf regényében nagyobb a távolság a külső és a belső cselekmény időtartama között, hiszen az angol regény egyetlen nap történetét beszéli el, Márai hőse viszont majdnem kilenc napot tölt Bolzanoban.

Melyek is a Vendégjáték főszereplőjének meghatározó tulajdonságai? Világpolgár utazó, egyén, aki szembeszáll a zsarnoksággal. Az inkvizíció, melynek börtönéből szökött meg Giacomo, a mindenkori önkény személytelenségét testesíti meg. Harmincöt évvel később, az Erősítő majd közvetlen párhuzamot von az inkvizíció s a rémuralom huszadik századi megnyilvánulásai között, de a szembenállás már a Vendégjátékban is megszüntethetetlennek tetszik személyiség és intézményesített tekintély között. Az egyén számára kizárólag a menekülés lehetséges.

Giacomo vívó, bűvész, hamiskártyás, akit mindig megelőz a híre. Szeretné föladni a szerepjátszást, de nem teheti, mert csakis így képes megőrizni személyiségét a külvilággal szemben, hiszen bármerre tekint, zűrzavart lát: körülötte „mindenütt csak cserepek hevertek.”13 Állapota a megszüntethetetlen idegenség, mely kezdettől fogva mindvégig rögeszmésen foglalkoztatta Márait. El lehet-e a Vendégjáték értelmezésekor vonatkoztatni attól, amit az olvasó tudhat szerzőjének későbbi sorsáról? Nem hiszem. Giacomo szökevény és száműzött. Hazája, Velence, börtönbe csukta, s ő mégis büszke arra, hogy ebből a városból származott. Fojtogatni kezdi Balbit, útitársát, amikor az rossz szavakkal meri illetni Velencét. Hitetlen, de szülővárosában evilági megfelelőjét keresi annak, amit a hívők számára a kereszténység jelent. „Három éves voltam - emlékezik vissza -, s a vízen tanultam járni, mint a Megváltó. (...) S felnőttem és megálltam a Rialtón, s láttam, amint a világ szépei kikötnek Velence lábai előtt, tömjént, aranyat és myrrhát hoznak és hódolnak Velencének!”14

Giacomo kalandba, lármába, szószaporításba menekül a magány, az unalom, az ismerős dolgok elől. Az egyéni szabadság szószólója, de tisztában van azzal, hogy nem sikerült érvényt szereznie fölfogásának. Célját nem tudta elérni. Áldozattá vált; „soha nem ő választott, mindig csak választották”.15 Van öniróniája, de ez nem védi meg attól, hogy az olvasó ne lássa beképzeltnek. Nem az elbeszélő felelős Giacomo túlértékeléséért. A regény megítélése szempontjából fontos észrevenni a távolságot a kétféle értékrend, történetmondó és szereplő távlata között. Giacomo írónak vallja magát. Nem vállal közösséget azokkal, „akiknek az írás csak eszköz, mert meg akarják változtatni a világot”,“ de azokkal sem, akik magányra, boldogtalanságra vannak kárhoztatva, mert „a betűnek élnek”.17 Művet még nem alkotott, s az olvasó megértheti, azért nem, mert voltaképp téves önmagáról kialakított képe, hiszen felfogása ellentmondásban van az alkotással. „Csak én vagyok a fontos, az író - hangoztatja Balbinak én, a személy: mert több és nehezebb dolog lenni valaki, mint csinálni valamit, tudd meg végre.”18

Giacomo a kaland, a játék, a mutatvány, a mérkőzés világát képzeli maga köré, de a sorssal viaskodást nem művészként éli át, mert túlzottan is fontosnak tartja saját személyiségét. Mindez nem jelenti, hogy alakoskodásának ne lenne mélyebb jelentősége. A negyven éves Giacomo Párma hetvenkét éves grófjával találja szemben magát. Kitér a szerelmi háromszög kínálta szerep elől. Talán azért, mert fél az öregedéstől. A regény farsang derekán játszódik, s a szereplők hol vendéghajat és álarcot öltenek, hol tükörben nézik magukat. Szerep és egyéniség viszonya áll a figyelem középpontjában. Franciska és Giacomo is álarcot visel, amikor találkoznak. Nemet változtatnak s mindketten másként visel73