Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
őszétől az újfajta kérdezést. A „mi a haza?” gondolatkört mondhatni egészében helyettesítette, mintegy évtizeden át, a „közös haza” tétele, jelszava, hite (részeként a proletár internacionalizmusnak), a „szocialista haza” jelent-jövőt egynek vevő modellje. Tények - iskolák, főiskolák, egyetemek, irodalmi, művészeti, művelődési intézmények, kétnyelvű feliratok, a nemzetiségi uszítást büntető törvények, intézkedések - sora segítette az átváltást, bizonyos fokig a feledést, a haza elsődlegesen nemzeti felfogásának társadalmi osztály szempontú helyettesítését. Ezzel párhuzamosan természetesen elfelejtődtek, időlegesen eltemetődtek fontos nemzeti értékek is, a nemzeti hagyományok - történelem, népi és magas kultúra — tulajdonképpen nélkülözhetetlen kincsei. És ez nem csupán a kisebbségeket (egy időben használatos kifejezéssel: az együttélő nemzetiségeket), hanem a többséget is sújtotta. Ma már szinte lúhetetlen, hogy volt idő, amikor Arghezi művét a rothadás költészetének lehetett (hivatalosan!) minősíteni, és nemcsak Gogáról, de Blagáról sem esett szó. Azokban az években Dsida lírája mintha feledésbe merült volna (hát még a Reményiké!), Tamási Áron könyveihez is legfeljebb régi kiadásokban lehetett hozzájutni. Persze, a párhuzamos haladás (stagnálás, megtoipanás vagy éppen visszalépés) mégsem egyformán sújtotta a különböző nyelveken beszélőket. A Romániai Magyar Népi Szövetség felszámolása például, összefüggésbe hozva a Rajk-perrel és Tito „revizionizmusának” leleplezésével, évtizedekre kiható következményekkel járt. De hozzátartozik a történelmi igazsághoz, hogy amikor Romániában oldódni kezdett a sztálinista nyomás, a román nemzeti öntudat ébredése ösztönzőleg hatott a romániai magyar (és német) nemzetiségi öntudat gyarapodására, sőt minőségi változására. Nem fordítva hátat, ellenkezőleg, továbbra is ápolva a nemzetiségi együttélés pozitív hagyományait, megnövekedett az érdeklődés a magyarság saját múltjának értékei iránt, és megteremtődtek a nemzetiségi önismeret kutatásának, népszerűsítésének, érvényesítésének a fórumai - a mélyebb közösségi felelősségükre ébredő lapoktól, könyvkiadóktól kezdve a színházakig, a táncház-mozgalomig és a (sajnos rövid ideig működő) táj-jellegű kulturális egyesületekig. A szakember-utánpótlás képzése a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1959-es megszüntetésével (egyesítésével, Babe§—Bolyai néven közös, román-magyar egyetemmé alakításával) egyre akadozóbbá vált ugyan, az egyéb - kulturális - fórumok egyelőre zavartalan működése (a folyóiratok népszerű különszámai, erdélyi magyar történelmi drámák sorozatos bemutatása a színilázakban, az 1970-ben nemzetiségi kiadóként szerveződő Kriterion nagyszerű tíz-tizenöt éve, a széles körben kibontakozó szabadegyetem-hálózat) azonban látszólag feledtetni tudta a fokozódó hiányt, s ha nem is jó, de elfogadható, javíthatónak vélt közérzetet eredményezett. A „mi a haza?” kérdésére ezekben az években ha nem is teljes, de részleteiben érvényes, hiteles választ lehetett volna kapni az erdélyi, a romániai magyaroktól. Gondoljunk csak arra, hogy a Magyar Népi Szövetség korai kezdeményezései után (amely intézkedések még a moldvai csángókat is elérték, magyar nyelvű iskolákat hoztak létre számukra, falvaikban, néhány évre), a hatvanas és a hetvenes években még lehetséges volt a Székelyföld és a Kalotaszeg „újrafelfedezése”, Orbán Balázs és Kós Károly örökségének feltámasztása, illetve továbbéltetése; a helyi jellegű akciók mellett országos találkozókra, rendezvényekre kerülhetett sor (1978-ban Sepsiszentgyörgyön meg lehetett tartani az I. Nemzetiségi Színházi Kollokviumot, sőt 1980-ban a II. is létrejött). Számos ilyen tény együttese vezetett oda, hogy az esetleges megkérdezett, ha nem tudta is (akarta, merte) volna szabatosan megfogalmazni válaszát, hazáját nem valahol távol képzelte el, hanem szülőföldjétől elszakíthatatlanul. Volt ugyan ebben az Erdély-központú (romániai magyar?) haza-felfogásban valami aggasztó múltba-fordulás („Házsongárd-szemlélet”), amelyet elsősorban a fiatalabb esszéírók, filozófusok, szociológusok, történészek, írók, 138
