Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
képzőművészek többször is szóvá tettek, meg is indult bizonyos felzárkózás a korszerűbb, egyetemesebb, a nemzeti hagyományoktól azért el nem szakadó világszemlélethez, részben a román, részben a magyarországi, közép-kelet-európai vagy nyugat-európai, amerikai stb. törekvésekre is figyelve. A szélesebb kultúrafogyasztó tömeget ezek az újító, megújuló kísérletek nyilván kevésbé hódították meg, mint a hagyományos nemzeti megközelítések (történelemben, irodalomban, néprajzban, képzőművészetben, színházban, zenében, nyelvészetben stb.), de ez talán természetes. Erdély mindig eléggé (túlságosan?) hagyományőrző volt, és 1918-1919 után ez a hagyományőrzés még hangsúlyosabbá vált. Lényegében ezt fejezte ki a Kós Károly-i transzilvanizmus, a hagyományőrzésbe beépítve a három nép (magyar, román, szász) békés, alkotó együttélésének valós (vagy képzelt, idealizált) tényeit, igényét. A transzilvanizmus Kuncz Aladár- által megfogalmazott változata az Erdély földjéről való európai széttekintést is magába foglalta. Tamási Áron pedig a népi cselekvést, építést hirdette, szorgalmazta, képviselte. De a súlyos veszélyhelyzetben (1939-ben) írt Babits-esszét olvasva (A magyar jellemről), a múlthoz való ragaszkodás és a cselekvés viszonyát némileg másképpen ítélhetjük meg - és nem csupán erdélyi szemmel. Mert mit ír Babits Mihály? „A villámok az Isten térdein feküsznek. A cselekvés útja megnyílhat vagy elzárulhat. De a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát. Múltak őre lenni s ellenállni a rohanó világ áramlatainak nem könnyű feladat, és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. Őseink veszedelmesnek és dicstelennek érezték a tespedést, s bizonnyal igazuk volt. Az ellenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. A pehely eléggé mozgékony, s gyorsan száll minden szélben, de ez csak gyengeségét mutatja. Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják: övék a »zúgó ár«, melyről Arany beszél, s amely »rombol és termékenyít«. A kis nép az, amely épp e Rombolásnak útban áll. Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is. Népi mondásunk szerint »az a legény, aki megállja a helyét«. Soha nem volt ez igazabb, mint napjainkban. Oly időket élünk, amikor a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér.” Ha elfogadnánk fél évszázad után is érvényesnek Babits aggódó intelmét - akkor sem kaphatunk megnyugtató választ kérdésünkre. Múltak őre lenni - ez nemrég nyomatékosan érvényes volt az erdélyi magyar kultúrára, a romániai magyarság jelentős részére. De hovatovább a pehely hasonlatát vélhetjük igazabbnak, találóbbnak, semmint a strázsán vigyázó őrzőkét. Magyarázat természetesen található: amikor már nemcsak a kétnyelvű feliratok tűnnek el fokozatosan vagy éppen egyszerre (a részben még magyarul tanító iskolák folyosóiról is!), hanem vár osai, falvai nevét sem tanulhatja anyanyelvén - magyar irodalomórán sem - a diák Ady Nagyváradját Oradcának, Farkaslakát, Tamási szülőfaluját Lupeni-nek írja az új tankönyv), amikor Erdély helyett Transilvaniát kell mondania, amikor nincs joga Kós Károly nevét sem ejteni, ezzel szemben saját történelmeként kell felmondania - az elemitől a főiskoláig (akkor is, ha mérnöknek, matematika tanárnak vagy 139
