Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
vei (mint amilyen például Norma imája, a Casta diva ... kezdetű ária, Lakmé csengettyűáriája stb.) újból felemelték a történetet, nem annyira az eseménysor kapott ismét helyet a társadalom (és a zenekedvelő társaság) „szent szövegei” között, hanem a zene. Akár a XIX. századi, realista-naturalista színházi felfogásnak díszletezési módozatait tekintjük, akár a XX. századnak technikai újdonságokat felhasználó, nemegyszer azonban csak jelzésekkel élő színpadát, az archaizálás, a valamilyen mértékű stilizálás, az utalás az opera régi, antik vagy csupán egzotikus környezetére, mind az előadás egészében, mind pedig a szöveg utalásaiban érzékelhetővé válik. Határ Győzőnek ebben a versében (is) több reália gondoskodik a megfelelő referenciáról: papnő, Vesztál, márvány piedesztál, oszloptemplom, triposz, csarnok, szentségtörő, ülőszék, oltár, szoborredő, szibillás (alak), papnői peplum... Mind a reáliák, mind pedig a szövegkörnyezet szinte „díszletező” funkcióval rendelkeznek, nem a klasszika filológiai értelemben vett hűség, a rekonstruálás tetszik lényegesnek, hiszen a különféle területről és nyelvből eredeztethető kifejezések korántsem a vesztaszűzek valódi és tudományosan hiteles világát vannak hivatva (vissza)igazolni, hanem az antikvitás-felfogás jelzésére szolgálnak - mintegy megteremtik a játéknak és a nyelvi játéknak azt a hátterét, amely előtt kibontakozhat az álcás-rejtett én (ön)ironikus gondolatárama, vágy és teljesülés találkozásának lehetetlensége, elképzelés és megjelenítés együttes létrejöttének képtelensége. Ami a szókincset illeti, az olvasó rátalálhat mindarra, ami középiskolai, mitológiai tanulmányaiból ismerős lehet; s a vesztaszűz iránt ébredt vágy sem okozhat meglepetést az efféle történetek tudóinak. Szinte közhelyeket épít Határ Győző versébe, hogy megteremtse narrátora számára a „díszletet”, amelyben a monológ elhangozhat. A versépítésnek ez a módja nemigen válik el a Nyugat hagyományától, ehhez számítható a szépen kidolgozott verselés, a gondosan adagolt tiszta rímek és asszonáncok aránya. Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetében teljes joggal szól Határ Győző „kivételes nyelv- és formaművészeté”-ről; és nemcsak az 1940-es évek költeményeire látszik érvényesnek az a megjegyzése, miszerint: „Verseiben olyan alanyi beszélő szerepmaszkjai ismerhetők fel, aki - minden avantgarde ösztönzés ellenére - sem adta fel a klasszikus modem világteremtő pozíciót.” Valószínűleg a Vesztaszűz sem kevésbé ennek a pozíciónak verse. Amit azonban ehhez hozzá lehet talán tenni, az a Határ Győző költői magatartásában gyakran felfedezhető ironikus kételkedés a mesterségbeli tudásban. Itt az első és az utolsó versszak mintha ezt a halvány feltételezést igazolná: papnő oly hófehér vagy oly szűzi Vesztál hogy nincs hozzád méltó márvány piedesztál A panegürisz műfajában is jeleskedő Határ Győzőtől természetesen nem állt messze a túlzásig fokozódó dicséret költőiesítése, és nem csupán az antik vonatkozások miatt olvasható eszerint is a nyitó-záró két sor. Ugyanakkor pontosan körvonalazott helyzetként a monológgal előlépő beszélő kudarca is előrevetítődik, egyrészt olyképpen, hogy mindaz, amit elmondandó lesz, arról kitetszik, hogy vágy, a feltételes módú igék jelezte ábránd, amelynek még versbeli valósággá válására sincs esély, másrészt olyképpen, hogy a vágy leírásában-érzékeltetésében kimerülő magatartás nem válhat méltóvá a szentség megközelítésére, a beszélő a maga profán eszközeivel csupán a vágyban szentségtörő; még gondolataiban sem képes „méltó márvány piedesztál”-ra állítani a vesztaszüzet. A csőd beismerése azonban együtt jár a csőd nyelvi-míves műalkotásba foglalásával, a verssé válással, a kudarc olyan megszerkesztett szövegkörnyezetben részleteződik, hogy a feltételes mód elbizonytalanító hatása ellenére sem szüntetheti meg a monológban önmagát feltáró narrátor igyekezetét, hogy nyelvileg (is) hitelesítse szituáltságát. Fölös bőségnek tetsző 23
