Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
antik relikviái - mint már volt róla szó - nem a vesztaszűz konkrét környezetét idézik meg, hanem egy/az antik díszletet, amelyben egy/az operaszínpadról ránk köszönő történet lejátszódhat. Méghozzá olyképpen, hogy cselekménnyé, eseménysorrá legfeljebb képzeletben tud válni, ott is csak vágyképek egymásutánjában. A szerző, Határ Győző a „lírát” célozta meg ezúttal, hiszen ha történetalkotás lett volna célja, bizonyára epikus műnemet választott volna. Itt azonban a bejelentett kudarcra ítéltség részben fokozatosan bizonyosodik be, részben azonban minden részlettel valóságosabb vágyérzékeltetés lesz, szituáltság tehát, amelynek lényege az, hogy (jóllehet feltételes módban, mégis) megfogalmazták. S azáltal van, ha nem is lesz belőle történés. Nemigen kételkedem abban, hogy a történés nem feltétlenül a legértékesebb és a leginkább lényeget felmutató jelenség(csoport); a cselekvés nem bizonyosan több, mint a nyelvben létrejött, egyszerre több jelentést egymásra rétegző folyamat. Jóllehet a vesztaszűz iránt támadt érzelem kibeszélésével az ábrándban létre ébred (legalább) a vágy, lényegesebbnek tetszik a kibeszélés mikéntje, a forma, amelynek révén alakot kaphat a vágy. Ilyen értelemben a „történelmi” rekonstrukció is a háttérbe szorul, s ami marad: egy érzelem, egy helyzet, egy, a múltba vetített szituáció kivetülése az idő horizontjára. A „történelem” (vagy művelődéstörténet) dekoráció, ornamentika, de nem csupán az, allegória is; a jelenben élő-alkotó megismétli a művészet által egyszer (többször) voltat: a római történelem-hétköznapok eseménysorát meg az operaszínpadok kedvelt témáját, hogy mindazt utalásszerűén emelje be a maga költői világába, ami a római történelemben esetleg realitásként, az operaszínpadon hálás, sikert hozó szerepként tudati-művészeti megvalósulás formájában tényezője az emberiség és az irodalom emlékezetének. Olyan értelemben realitás, hogy a meghatározott motívumokból összeszövődött eseménysor az alapszituációhoz rendelhető, ehhez egymással laza rokonságban álló történetek, helyzet-leírások kapcsolhatók, és így az újabb történet vagy alkotás részévé válik a vesztaszűz címszó alá sorolható tárgy- és motívumtörténeti folyamatnak. Határ Győző verse beilleszkedik ebbe a folyamatba, tematikailag továbbgondolja a vesztaszűz-témakört, ugyanakkor a versformálást tekintve mintegy idézi (mint már írtam) a Nyugat költőinek költészetelképzelését. Annyi különbséggel, hogy a „szent” és a „profán” összeütköztetését egybefűzi a saját költészetére jellemző ironikus nyelv- és képteremtéssel. Ez azonban ismét visszavezet a Határ Győző által is hangsúlyozott emlékezéshez: a hajdankor egyben szüntelen jelen-lét, mint ahogy a jelen-lét tartalmazza a hajdankort, nem kizárólag rekvizitumaiban, hanem a szituációk ismétlődésében is. Ekképpen a Vesztaszűz egy állandósuló helyzet verse, vágy és teljesülés, lét és megjelenítés „örök” konfliktusáé, amely korszaktól, nyelvi tudattól függően kaphat tragikus, ironikus, komikus, melodramatikus színezetet. Merthogy Határ Győző lírája és epikája él a lehetőségekkel: a följebb fölvázolt színek olykor nem egymástól elkülönülten, hanem egyetlen mondaton belül egymást váltva, egymással harmóniában vagy diszharmóniában részei egy groteszk költői világnak: legyen meg sorsom mit felőlem elvégzett- lebomló-mezítlen Ékes Alulnézet! Az idézett sorok az inverzióval (a szórendcserével), a fatalista felfogás megfogalmazásával a patetikus hangnembe hajlítanák át a verset, hogy aztán a következő sor nem is rejtetten erotikus célzása lerontsa a hatást, jóllehet az allegória látszatát keltő, a nagybetűs írásmóddal saját jelentőségét túlfokozó előadás jelentés és mögöttes értelem vitájává válik. Hiszen az Ékes Alulnézet erotikus tartalma és allegóriát mímelő külső alakja teremti meg azt a feszültséget, amely a vers utolsó előtti szakaszában csúcspontjához juttatná a mono-24
