Szivárvány, 1995 (16. évfolyam, 45-46. szám)
1995 / 46. szám
jában) is azokra a vonásokra figyel(hetet)t föl, amelyekből számára rokonszenves színek - metódusok intettek. Ha ezúttal a lírára koncentrálunk. Füst Milán versei közül a szintén a stílusimitációval eljátszó költeményekre utalhatunk, egy álközépkori hangulatot megjelenítő versmenetre, akár a Gúnydal Pergolára vágáns hangzatára, akár a Katonák éneke nem kevésbé vaskos-túlstilizált ritmusára. Az utóbbi költemény egyes szám, az előbbi többes szám első személye némileg előlegezni látszik a hol költői alteregóként, hol pedig a költő álcás énjeként megszólaló poétát, egyszóval a lírai vers elbeszélőjét, aki úgy tolmácsolja a költő (Füst Milán) útkeresését a hangvételek és a formák között, hogy kép és torzkép egymástól nem elváló lényegére (is) utal. Megteremtődik valami, ami a leginkább idézőjelek között funkcionál; létrejön egy költői forma, amely csak akképpen önmaga (olymódon azonos önmagával), mint a paródia a paródia tárgyával. Mégsem nevezhetnők Füst Milán idézett verseit paródiáknak, nincsen közvetlen vonatkozásuk egy adott versre vagy verstípusra, inkább csak egy, a költő által feltételezett megszólalásra. Innen azonban közvetlen út vezet(het) Határ Győző Vesztaszűzéhez. Füst Milán elbeszélői-hírt adó metódusa vallomásszerűvé emelkedik. Anélkül azonban, hogy a szubjektum hányattatásairól-válságairól lenne szó. A vers hangütésében ott remeg a lehetetlen megkísérlése, az eleve reménytelen törekvés a kifejezésre. Hiába lendül ki a beszéd a vesztaszűz szépsége (a vers megcélzott tárgya) és a legyőzhetetlenül előretörő, ámde meg nem valósítható vágy (a megcélzott tárgy fölé emelkedő, a vers tárgyává váló érzelem) között, a méltó márvány piedesztál, az adekvát fölmutatás nem válik lehetségessé: hiába a körülírás, a titkolandó ábránd, a beavatottságra törő beszéd, aligha érhet célba a versben megszólalónak az, ami minden költő törekvése, a gondolat igazi és pontos nyelvi köntösbe öltöztetése. Illetőleg: a nyelv elégtelenségét immár képtelen leplezni a sokfelől és sokszorosan végiggondoltnak tetsző, a gesztusnyelv segítségét is igénybe vevő beismerés, helyzet-érzékeltetés, az ösztönök jelentkezését fegyelmezni immár nem tudó magatartás. Ha Füst Milán ironikus-maníros előadása demonstrálni óhajtja, hogy a költő teremti meg azt a világot, amelyet múltnak, parodizálandónak, versbe foglalandónak ismer(tet) el, akkor Határ Győző több gondot fordít arra, hogy hiteles rekonstrukciónak tessék versvilága, meg arra is, hogy tárgyi bizonyítékokkal is szolgáljon a versben. Míg Füst Milánnál a versegész, a hangvétel érzékelteti múltnak, esetleg középkornak, műfaji emlékezetnek (például: vágáns dalnak) újra jelentkező költeményét, addig Határ Győző látszólag olyan művet alkot, amelyet akár jóval korábbi időszakban is papírra lehetett volna vetni. Hiszen a külső forma, a megalkotottság, a retorizáltság az elmúlt periódusba is utalhatná a Vesztaszűzel. A megalkotottság a mívesen kimódolt szerkezetre vonatkoztatható, a retorizáltság az előadás emelkedettségére, költőiségére, a részletek és az egész harmóniájára, nem kevésbé a versen keresztül végig érvényesülő eufóniára. Mintha az operaszínpadról ismert történet szavakkal életre keltett díszletek között játszódna le, egyetlen szereplő sóvárgásában. A verset előadó fokozatosan, lépésről lépésre haladva építkezik, bontja ki vágya tárgyát, majd vágyát részletezve jut el a mindent összegző jelképig, amely nem hangzásában, hanem jelentésében rombolja szét a fennköltség, az áhítat tónusát, és egyáltalában nem leplezett kétértelműségével visszafelé is erősíti az egyébként sem bújtatott erotikus jelleget. Mármost joggal vetődhet föl a kérdés: a Vesztaszűz tárgyi hitelességre törekvése, az ókortörténeti referenciák valódisága nem áll-e ellentétben az operaszínpadról (túlontúl jól) ismert szituáció deszakralizálásával? Ugyanis egyfelől az operákból ismerős történetek bizonyos értelemben a társadalmilag elfogadott morál versus individuális szabadság, kötelesség versus szerelem, szentség versus profán konfliktusváltozatait közhelyesítették, mindenekelőtt a sematikusnak tetsző operalibrettók révén, másfelől éppen az operákban gazdagon áradó és a szövegnél jóval több és rétegzettebb jelentéssel bíró zene segítségé22
