Szivárvány, 1992 (13. évfolyam, 36-37. szám)
1992 / 36. szám
Füst Milán a művészeti alkotás és az alkotó viszonyát az anya és gyermeke kapcsolatához hasonlítja. * A világ egy, és önmagával azonos. * A költészet minden tudatforma fölött áll. * A költő Isten unokája. * Révedni emberi dolog! * A vers anyaga lehet a természetes beszéd, de a vers nyelve soha nem: a természetes beszéd! A versnyelven mindig rajta van a költő kézírása. A jó versekről nem hiányozhat ez a sajátos kézírás. * Az irónia és a groteszk fontos, létfontosságú "pillanata" a költészetnek, de csak akkor, ha helyénvalóan alkalmazzák. A téma, a vers tárgya általában már előre kijelöli a módszert. * Önmegsemmisítés helyett ironizáljunk! * Nincs helye iróniának ott, ahol tragédia van! * Vajon csak médium-e a költő? Úgy tűnik annál jóval több! * A költészet a megszűnés ellenében történik, de csak az emberi lét "megnyújtására" képes, s maga ez a tény az ami által sikerül megkísértenie az örökkévalóságot. Csak e szándék teszi istenivé a költészetet. Persze ez is csupán megtévesztés, hiszen menynyire jelentéktelen a költészet valójában az örökkévalósághoz képest! Az emberi léthez viszonyítva azonban ezek a transzendentális vonatkozások mégis giganúkusak, monumentális méretűek! * Az is lehet, hogy most én vagyok a legmodernebb, a magam anakronisztikusnak tűnő versformáival. De vannak-e anakronisztikus versformák? 8
